Religio Academici - Interviu cu György Németh
Religio academici
- Interviu cu istoricul, profesor universitar, dr. Németh György
Hungarian version: here
Biografia:
Dr. György Németh (n. 1956) este istoric al antichităţii, clasicist de renume mondial, profesor universitar al Universităţii din Debrecen şi al Universităţii Eötvös Lóránd (ELTE) din Budapesta, precum şi profesor asociat al Universităţii Babeş – Bolyai din Cluj. Domeniul său de cercetare cuprinde printre altele istoria socială şi politică a Atenei în secolul V. a. Chr., epigrafia greacă şi magia în lumea greco-romană. Este autorul a peste 24 de cărţi, 50 de studii şi 300 de articole publicate.
1) După afirmaţia lui Károly Kerényi, un istoric al antichităţii lucrează în spiritul „religio academici”, religia savantului. De ce aţi ales ca domeniu de cercetare lumea antică?
Eu aş zice că el m-a ales pe mine. Ca adolescent am vrut să devin poet, de fapt eram fermecat atunci de muzicalitatea versurilor. Asta nu e de mirare, bunicul meu Béla Németh era profesor într-un liceu din Baia Mare şi compozitor de renume al muzicii maghiare, iar tatăl meu a devenit directorul Operei Maghiare din Budapesta. Ca poet debutant l-am avut drept maestru pe faimosul Sándor Csoóri, care îmi ştergea greşeliile din poezii cu un creion gros. Uneori rămânea din câte un poem doar o singură frază, dar atunci afirma că era puţin gelos pentru ea. Aşa am devenit student în Universitatea Eötvös Lóránd (ELTE) la filologie maghiară şi istorie, şi unde am fost surprins de antiteza dintre cele două tabere literare: populiştii şi urbaniştii. Acest fenomen pe mine mă dezgusta, de acea nici nu am publicat ca poet. Doar după apariţia a două volume de poezii prezenţa mea a devenit vizibilă, dar atunci deja eram student la istorie antică.
În comparaţie cu viaţa dubioasă a literaturii, lumea clasiciştiilor era conservatoare, elegantă, şi în cadrul ei conta doar calitatea înaltă. Şi acolo existau mai multe curente, dar aspectul acesta l-am am observat doar mai târziu. Cursurile de latină ale lui Tamás Adamik mi-au stârnit interesul pentru traducere şi filologie, asfel am început să traduc chiar înainte de a fi învăţat cu adevărat limba latină. Am participat – fiind încă student la istorie – la concursul naţional al traducătorilor de latină şi greacă veche, având rezultate semnificative. Am devenit apoi student la filologie clasică, şi traducând poezii greceşti mi-am dat seama că în muzicalitatea acestor rânduri mă simt cu adevărat „acasă”. Atunci nu m-aş fi gândit că o să mă ocup vreodată cu istoria socială a lumii greceşti din epoca arhaică.
2) Aţi fost student la şcoala marilor clasicişti ai vremii. Cum aţi caracteriza această epocă? Cine era mentorul ştiinţific atunci?
Au fost mai mulţi, dar cel mai important era profesorul István Hahn, ale cărui cursuri erau nu numai interesante, de o calitate superioară, ci şi pline de umor, şi nu în ultimul rând el era recunoscut ca un savant de renume mondial în istoria greacă, romană şi evreiască deopotrivă. La el mi-am scris disertaţia de masterat şi apoi teza de doctorat, şi am devenit asistent pe lângă el la Catedra de istorie antică. Moartea lui bruscă mi-a împiedicat să învăţ şi mai mult de la el. De la Géza Komoróczy, asirolog si filolog de renume, am deprins precizia şi severitatea cecetătorului şi a filologului. János György Szilágyi, ultimul student în viaţă al lui Kerényi, ţinea cursuri de istoria artei antice în Muzeul de Artă, iar noi studenţii eram fermecaţi de fiecare dată. Din orele lui Zsigmond Ritoók am reţinut mai mult empatia pentru omul pedagog. Nu în ultimul rând, deja ca şef de catedră în Debrecen, l-am invitat anual pe Géza Alföldy de la Heidelberg, şi am participat la fiecare curs al lui. De la el am învăţat cât de importantă este simbioza între imagine şi text în cadrul unei prezentări şi argumentări. A fost o şcoală excepţională. Am avut şi alţi profesori de renume, dar lacunele lor umane au egalat talentul lor ca savanţi.
3) Ce însemna să fiţi studenţi atunci?
Eram puţini. În cadrul Universităţii Eötvös Lóránd (ELTE), secţia de istorie – filologie maghiară avea doar zece studenţi. Între profesori erau câţiva mai puţin performanţi, creaturi ale politicii epocii, dar calitatea educaţiei universitare întotdeauna depinde de studenţi. Am învăţat împreună şi ştiam ce curs merită urmărit. Acei puţini care au reuşit la admitere aveau şansa la o educaţie de elită, cu o ofertă liberă, imposibilă azi. Noi nu eram forţaţi să învăţăm: de aceea eram acolo. Asta lipseşte azi din educaţie universitară.
4) Despre faimoşii profesori a universităţii de atunci există o mulţime de anecdote, legende, dintre care şi despre István Hahn. Puteţi evoca una?
Hahn era un geniu lingvistic, citea în 26 de limbi, dar scria şi vorbea multe dintre acestea. În acei ani, sub egida „prieteniei între popoare”, veneau mulţi studenţi din ţări îndepărtate, aşa şi un anume Mohammed din Yemen. Baiatul doar bâlbâia puţină maghiară, şi astfel era scutit de majoritatea examenelor. Adeverinţa lui era deja zdrenţuită, fiind mereu arătată la fiecare examen – şi cu mare folos, întotdeauna trecea probele. Nu însă şi la Hahn. Mohammed intră în sală, bâlbâie că el ştie istoria romană, însă că nu este capabil să se exprime în maghiară. Hahn se aşează lejer în fotoliul său, aprinde o ţigară şi îi răspunde în arabă. Mohammed devine palid la faţă şi dispare fără urmă din facultate.
5) Când aţi început cercetările ştiinţifice?
Încă în anii studenţiei. La un curs a lui Hahn am citit un izvor literar despre bătălia de la insulele Arginuse, unde în anul 406 a. Chr. atenienii au câştigat, dar comandanţii au fost condamnaţi la moarte după bătălie. Profesorul a menţionat că această temă merită să fie tratată într-o lucrare. După curs m-am cufundat în bibliografie, am colectat toate sursele despre eveniment şi până la urmă mi-am făcut teza de licenţă din acestă temă. Articolul meu, publicat în limba germană în revista Klio, oferea o nouă interpretare a subiectului, astfel că a devenit o lucrare mult citată. Se pare că am ştiut să stârnesc cumva vocea – uneori critică, alteori elogioasă - a clasiciştilor de pretutindeni.
6) Mulţi dintre autorii antici sunt cunoscuţi publicului maghiar datorită traducerilor Dumneavoastră. Care dintre operele antice vi s-au părut cel mai greu de tradus?
Pe lângă poemele lui Sappho, operele lui Apian şi multe epigrame, am tradus şi multe dintre scrierile lui Xenophon. Când acesta, în Statul Lacedemonienilor, descrie detaliat manevrele militare ale spartanilor, atunci am avut dificultăţi cu traducerea. O altă provocare a fost descrierea arhitecturală a catedralei Sfânta Sofia din Constantinopol, făcută de Paulos Silentiarios. Aici am fost nevoit să evit detaliile tehnice despre cupolă şi despre tipologia marmurei antice. Totuşi, consider că rezultatul este acceptabil.
7) Sunteţi profesor, cercetător şi traducător în acelaşi timp. Cum lucraţi? Ce metode folosiţi?
Întotdeauna scriu un material pe tematica cursului, iar la cursuri vorbesc doar cea ce mă interesează momentan. Astfel studenţii observă că lucrăm cu un material viu, şi nici eu nu mă plictisesc. În ultima vreme traducem texte magice. Multe dintre volume le-am tradus împreună cu studenţii şi doctoranzii: de exemplu, din Neaira[1] cunoaştem viaţa unei prostituate, în Mituri pământene (Földreszállt mitoszok)[2] întâlnim interpretarea raţionalistă a miturilor de către autori antici, iar în Numere vindecătoare (A gyógyitó számok)[3] găsim legătura medicinii antice cu numerologia. Temele sunt foarte variate, deoarece şi omul antic se ocupa cu diferite probleme, care azi reprezintă surse inepuziabile pentru noi.
8) Cursurile Dumneavoastră sunt frecventate de fiecare dată de o mulţime de studenţi. Cum vedeţi un profesor „ideal”? Care este azi rolul adevărat al unui profesor universitar?
Nu ştiu cum ar fi un profesor „ideal”. Eu urmez modelele văzute la Hahn, Alföldy şi Szilágyi, totuşi acestea sunt deja analogii şi influenţe vechi, eu însumi fiind activ în educaţia universitară din 1981. Pentru cursuri, unde analizăm texte antice, întotdeauna aleg surse interesante şi delicate din punct de vedere lingvistic. Însă în cazul seminariilor clasice, unde nu putem recurge la interpretări, nu am o performanţă prea bună, pentru că aici studenţii sunt obligaţi să vorbească ei înşişi, iar eu nu am prea multă răbdare cu superficialii sau cu cei fără talent. Aşa că nu aş zice că sunt un profesor ideal, ori poate că atmosfera de azi nu a devenit ideală pentru asta. Aş estima că o treime dintre studenţi nu au ce căuta la facultate. Azi rolul profesorilor universitari a devenit să ofere informaţia şi ştiinţa cu care generaţiile mai vechi veneau deja din liceu. Eu am ajuns competent în educaţia de elită, şi sunt convins că doar în cadrul universitar este posibil aşa ceva. Deci, un profesor devine „ideal” doar dacă are şansa să aibă studenţi ideali.
9) Multe dintre operele Dumneavoastră încearcă să elucideze căteva stereotipii ale mentaliţii colective despre lumea antică. Cu ce obstacole se întâlneşte azi un istoric al antichităţii
pe scena ştiinţei şi în faţa publicului larg? Ce rol are în societate?
Publicul larg nu are mari aşteptări de la noi, în principiu nici nu ştie de existenţa noastră – şi asta este chiar foarte bine aşa. Nici o operă nu are mii de vizitatori, dar există totuşi o şansă ca un solist din Ardeal sau Ungaria să devină faimos. Aşa şi în ştiinţă: publicul aici este internaţional, nu are importanţă de ce unii nu ştiu nici bibliografia de bază – din lene sau pentru că avem biblioteci sărace. Lumea ştiinţei este un domeniu competitiv, dar crud. Scopul istoriei antichităţii este întotdeauna acelaşi: să ne înţelegem pe noi înşine prin rădăcini istorice. Uneori se pare că unele izvoare nu sunt destul de bune pentru acest scop, dar asta depinde şi de cel care le interpretează. Şi în domeniul nostru sunt pustnici care se ocupă din obligaţie, şi nu din pasiune, cu antichitatea. Asta este însă mai rău pentru ei, nu neapărat pentru ştiinţă. Eu consider că este foarte important să existe asemenea talente cum era Hahn, care atrăgea studenţi talentaţi în jurul său, convingându-i pe toţi că – în ciuda perspectivei financiare foarte modeste şi a efortului imens – cercetarea antichităţii este o aventură minunată pentru o viaţă. Noi chiar lucrăm din pasiune, ceea ce este un fenomen foarte rar azi.
10) După opinia unora, trăim într-o epocă de criză. Cum au biruit grecii antici marile schimbări?
Nu cred că prezentul nostru ar fi mai sumbru decât alte epoci. În vremea războiului de treizeci de ani ambele tabere îşi argumentau acţiunile prin valori morale, în timp ce creştinii îi masacrau pe fraţii lor de credinţă. Grecii erau oameni ai schimbărilor. Deja şi în Odiseea apare nevoia grecilor de inovaţie, de noutate, ei cerând de la protagonist doar cântece noi. Din curiozitatea, creativitatea şi spiritul lor de aventură izvoreşte civilizaţia europeană. Ei nu numai că au supravieţuit marilor tragedii ale istoriei, dar au şi renăscut spiritual de fiecare dată. Cucerirea romană a început odată cu distrugerea Corintului de către Mummius. După un secol, Horaţiu se laudă că el foloseşte pentru prima dată la Roma rima greacă, şi menţionează că Grecia cucerită l-a cucerit pe învingătorul ei[4]. Nu există situaţii fără soluţii, iar grecii care îi învăţau cultura pe romani ştiau asta.
[1] Apollodóros, Vádbeszéd Neaira ellen (trad.: Kató Péter - Németh György – Sipos Flórián), Szeged, Editura
Lectum, 2006, 120 p.
[2] Németh György (coord.), Földreszállt mitoszok, Szeged, Editura Lectum, 2008, 174 p.
[3] Németh György (coord.), A gyógyitó számok, Szeged, Editura Lectum, 2008, 165 p.
[4] Citat din Horatius, Epistulae II, 1, 156-157.
Lectorat de: conf. dr. Radu Ardevan
Interviul apărut în nr. 229. al revistei Tribuna 21- 22. pp. Cluj.
História - nők a kormányrudnál az ókorban
There is a myth, that women
in Antiquity were in a marginal position. But some exeptions (from Egypt to ancient China) show, that women played a key - role in the history of Antiquity. Hetepheres, Hatsepsut, Nefertiti, Boudica, Zenobia and other ascendents of Eve were rulers of Empires for a short time.
A História rovat vadonatúj bőrbe bújva jelentkezik ismét történelmi csemegéivel: szerzőink hetente váltogatva a korokat, egy témát járnak körül, amelyet a lehető legszínesebb módon mutatnak be a csemegézni vágyóknak. Első sorozatunk témája: nők a hatalomnál.
Az iskolákban azt 
tanuljuk, hogy az ókori kultúrákban a nő elnyomott, politikai jogoktól megfosztott állapotban sínylődött. „Ádám oldalbordájának” valóban más utat szolgált a történelem alakulása, de ha figyelmesebben áttekintjük az ókori kultúrák történelmét, számos példát találunk trónközelbe került nőkre.
Már a monarchikus rendszerek kiépülése előtt is tekintélyes szerepnek örvendtek a willendorfi Vénuszt ihlető termetes hölgyek, akiknek neve és életútja elvész a múlt ködében, de a mindenkor jó aduásznak számító anyaszerep tekintélyével bizonyára már az őskori társadalmak törzsfői rendszerében is találunk vezető nőket.
Az egyik legfontosabb szerep, amit nő betölthetett az ókorban a királyné vagy az anyakirálynő szerepe volt. A történelem első ismert női vezetőjét az ókori sumér városállamokban és Egyiptomban kell keresnünk. Amikor Sir Leonard Woolley felfedezte Ur városában a Gilgames kortársának számító Subat (akkádul Puabi, „apám szája”) „királynő” vagy főpapnő 4600 éves sírját, alighanem a történelem első ismert 
női vezetőjének kincseire bukkant. Ezzel egy időben, az ókori Egyiptomban már elkészült Dzsószer fáraó piramisa Szakkarában. Az „isteni testű (Netjerikhet)” uralkodó anyja, Nimaethap ekkor már egy masztabában aludta örök álmát és istennőként tisztelték. Hasonlóan nagy tiszteletnek örvendett a piramisépítő dinasztia befolyásos anyakirálynője, I. Hetepheres is, akinek 4500 éves sírját – pompázatos bútorzatával együtt – mai napig megcsodálhatjuk. Bár az ókori Egyiptomban nem ismerik a királynő fogalmát, a Nagy Királyi Hitves szerepét több merész hölgy is uralkodói szereppé növelte. A Hérodotosz által említett, legendás Nitókrisz királynő után, Hatsepszut az első, aki III. Thotmesz fáraó „régenseként”, Kr.e. 1479 – 1458 között még katonai expedíciókat is vezetett, kiterjesztve Egyiptom határait. Halotti temploma Dejr –el Bahariban egy istenként tisztelt nőnek állit emléket. Társai az egyiptomi történelemben szépségük mellett hatalmukról is bizonyosságot tettek: a vallásreformer Ehnaton felesége, Nofertiti mai napig szexszimbóluma az ókornak, míg a nagyhatalmú II. Ramszesz felesége, Nofertari, „minden föld asszonya”olyan tiszteletnek örvendett, hogy halálakor férje sziklába vájt templomot építetett neki Abu Szimbelben. VII. Kleopátra, Egyiptom utolsó uralkodója méltóan zárja a női uralkodók sorát a Nílus földjén. 
A görögök történetírók számos vezető nő emlékét őrizték meg. Ezek egyike, a legendás Szemiramisz, Shammuramat asszír királynő, régens (Kr.e. 809 - 792) személyét idézi, aki rövid ideig ugyan, de fia helyett egy egész birodalmat vezetett. A görög mítoszokban százszámra harcoló amazon nők legendája sem puszta fantazmagória: Hérodotosz említi a masszagéták véreskezű királynőjét Tomüriszt, aki vérbe mártotta a perzsa birodalomalapító, Nagy Kürosz fejét, míg a szibériai alföldön számos hatalmas földsírt ismerünk, ahol nagyhatalmú nők nyugszanak.
A római korban számos arisztokrata nő került közel a hatalom karfájához tekintélyük és furfangosságuk révén. A régi római erények tökéletes megtestesítőjévé vált a nagy hatalommal és befolyással bíró Cornelia Africana, a reformer Gracchus fivérek anyja, aki sokáig az ideális római nő és anya megtestesítője volt. A császárkorban, amikor gyakorlatilag egy fő kezében összpontosult egy birodalom vezetése ugyan nő nem ölthette magára a császári tógát, de a főpap feleségeként és vezető szenátorasszonyként a császárnék nagy befolyásra tettek szert, uralva ugyanakkor a kor divatját és hajviseletét. Érdekes módon, a szebbik nem talán legerősebb alakja a Római Birodalomban egy arab nő volt: Julia Domna (170 – 217), az ugyancsak egzotikus származású Septimius Severus felesége. A „táborok anyja (mater castrorum)” címet viselő, a katonák között otthonosan mozgó nő rövid ideig (211 – 212) egy birodalom legbefolyásosabb embere volt.
De nemcsak a rómaiak adtak jeles asszonyokat a történelemnek: a korabeli törzsek is jeleskedtek hosszú hajú amazonokkal, akik a birodalom kapuit rengették férfias erővel. A britanniai icenusok királynője, Boudica Kr.u. 61 –ben óriási kalamajkát okozott lázadásával a római kormányzónak, felgyújtva többek között Londinium (ma London) városát is. Hősies tettével brit ikonná lett a későbbi történetírásban. Szíriai párja a hős icenus hölgynek a 267 és 272 között az egész Közel – Keletet uraló palmyriai Zenóbia királynő volt, aki három római csás
zárt tartott sakkban.
A sor végtelenül hosszú a harcos és hatalomhoz jutott nőkről. Az említettek jól példázzák, hogy a „jogfosztott” ókor is számos erényes nővel jeleskedik, akik férfias szerepben – nemegyszer ruhában – birodalmakat igazgattak.
Megjelent a Szabadság Campus diákújság 2012. március 14 -i számában.
Hol van a kutya elásva?
In Poland there are more than 450.000 archaeological sites identified by modern techniques.Great Britain has more than 50.000, Hungary approximately 30.000 . In Romania the number of the identified archaeological sites (without the recently discovered hundreds of sites on highway excavations) there are 13000 sites. None of them are included on the "disappeared list of historical monuments". Why? The answer is in the methodology used in identification and localization of such sites. GIS and modern archaeological topography have their new chance and way to be used.
A Verespatak – szindróma és néhány, a műemlékvédelem háza tájáról érkező baljós hírek miatt véleményünk szerint a régészeti műemlékvédelem néhány problémáját érdemes a tudomány elefántcsonttornyából kiszabadítva a nagyközönség elé tárni, boncolgatva olyan oldalait, melyek sürgős megoldásra és orvoslásra várnak.
A román Kulturális Minisztérium minden évben közzéteszi a Történelmi Emlékművek Listája (Lista Monumentelor Istorice) mellett az „Eltűnt műemlékek listáját” (Lista Monumentelor Istorice Dispărute) is. A legutolsó adatok szerint, több mint félezer, többségében XVIII –XIX. századi emlékmű vált az enyészet martalékává, vagy „veszett nyoma”. A jelenleg érvényben lévő urbanisztikai és városrendezési valamint műemlékvédelmi törvényeket figyelembe véve eleve gyanús, hogy egyáltalán lehetségessé vált, hogy százszámra tünnek el egykor már műemlékké nyilvánitott épületek. A lista további furcsaságát a régészeti műemlékek teljes hiánya adja: ezek alapján azt mondhatnánk, hogy a jelenleg ismert és bejegyzett közel 13000 régészeti lelőhely mindegyike épp állapotban, sértetlenül viseli a közöny sorsát. A sajtóból fel –felhorkanó hirek azonban arról tanuskodnak, hogy a Sarmizegetusa Regiában vagy Gyulafehérváron történt súlyos pusztitások, valamint a részlegesen rekonstruált vagy restaurált régészeti emlékek parlagon hagyása a lista újraértékelését szorgalmazza.
Az egyik ok, ami miatt a régészeti emlékek kimaradtak erről a fekete listáról, az a repertoriumok összeállitásában és jellegében rejlik. A XIX. században a múzeumok és régészeti egyesületek megalakulásával együtt elindult a régészeti leletek és lelőhelyek szisztematikus feltárása és összeirása is, amely – a műemlékvédelemmel szorosan együttműködve – az ember épitett örökségének megőrzését tűzte ki céljául. Erdélyben is sorra alakulnak a múzeumi és történelmi társulatok, melyek széleskörű munkájukkal Erdély régészeti örökségét feltárják, elinditva az első szisztematikus ásatásokat, melyeket terepbejárások sora előzött meg. A társulatok – köztül a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat 
– olyan neves kutatóknak köszönhetően mint Pósta Béla, Téglás Gábor, Téglás István, Kuún Géza publikációk sorozata révén gyűjtötte egybe a régészeti örökséget. Múzeumi vezetőiket, monográfiáikat és katalógusaikat mai napig használható forrásként lapozzák a szakirodalomban. Munkájuk a korban elterjedt módszertant követve próbálta összefoglalni Erdély régészeti hagyatékát. Leirásaikban egy helyszin azonositásához leginkább a helyi folklórt, fákat, folyókat és megközelitő értékeket adtak, igy értelemszerűen azok feltérképezése ma már az esetek többségében lehetetlenné vált. Nemcsak a romantikus kort idéző Orbán Balázs munkáját jellemzi ez a módszer, de még a szisztematikus ásatásokat végző Király Pál Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) végzett ásatásait is nehéz, vagy lehetelen ma terepen megtalálni.
Módszereik azonban az akkori európai tendenciát követték, nem dolgozott másképp ekkor a Tróját ásó Schliemann vagy annak precizebb utóda, Dörpfeld sem. A szomorú csak az, hogy a romániai szakirodalom és régészeti repertoriumok, melyeknek terve már a harmincas években megfogalmazódott, de csak jóval később vált nyomtatott valósággá, még 2010-es legutolsó köteteiben is (lásd Szilágy megye régészeti repertoriumát Nicolae Gudea és Sabin Adrian Luca szerkesztésében - Repertoriul arheologic al judetului Salaj, 2010) a XIX. században alkalmazott módszereket használja a régészeti helyszinek leirásakor és azonositásakor. Kivételként érdemes megemlitenünk a fiatalabb kutatógárda által elkészitett Temes megye új repertoriumát (ArheoGIS Timis, 2011), amely modellként kell szolgáljon a hasonló projektek és kezdeményezések számára.
Nem hozott változást a nagy reménnyel elindult elektronikus Nemzeti Régészeti Repertorium (Repertoriul Arheologic National – RAN), ahol ugyan naprakész adatokat talál a kutató régész a legújabb ásatásokról, ám azok koordinátáit és pontos, térképen történő elhelyezését nem sikerült megoldani, igy azok legfeljebb néhány sorban maradtak megörökitve, sorsukról aligha fog bárki is gondoskodni.
Ilyen körülmények között érthető, hogy az „eltünt emlékművek listáján” alig, vagy egyáltalán nem találunk régészeti lelőhelyet: az ok nemes egyszerűséggel az, hogy a lelőhelyek döntő többségét terepen nem tudják beazonositani, mig a jól ismert, nagy régészeti helyszinek és emlékművek állapotáról aligha készül kellő felmérés. Ma, amikor a régészeti topográfia és a GIS (geographic information system) számos segédtudománnyal karöltve (légirégészeti kutatások, layerezés, domborzat – modellezés,vektoros állományok rávetitése, remote sensing) külön tudományággá nőt a régészetbe több pénzt fektető államokban elfogadhatatlannak tűnik épitett örökségünk számontartásának nálunk alkalmazott módja. A kutatásmódszertani hiányosságokkal magyarázható az a statisztikai anomália is, amit a régészeti adatbázisok európai összehasonlitásaiban (például Mesterházy Gábor tanulmányaiban) látunk: mig Magyarországon mintegy 70.000 lelőhely szerepel a régészeti adatbázisban (amelyből azonban csak 30.000 –et tartanak valóban ismertnek), addig Szlovákiában 26.000, Nagy 
Britanniában 55.000, Lengyelországban 450.000 mig Svédországban 570.000 lelőhely ismert.
A lelőhelyállomány ilyen mértékű ismeretlensége a beruházások során követelt felméréseket is megneheziti, elfeledtetve ezáltal a nemzetközi charták által alapvető etikai szabályként megfogalmazott követelményt, miszerint a régészeti lelőhelyeket elsősorban megőrizni és a bolygatást megelőzni és nem feltétlenül feltárni szükségeltetik.
A nemzetközi szakirodalom és gyakorlat tendenciáit és eklatáns példáit most nem tárjuk a kedves olvasó elé, ám eredményeiket láthatjuk a kompetens és könnyen használható régészeti adatbázisaikban. Mindezekből következtetve elmondhatjuk, hogy Romániában a modern régészeti topográfia és a régészeti műemlékvédelem 1992 –ben megfogalmazott nemzetközi szabályzatát egyelőre csak elvétve alkalmazzák, borús sorsot igérve az eddig felfedezett és műemlékké nyilvánitott lelőhelyeknek ugyanúgy, mint a még feltárásra váró valószinüleg több ezerre becsülhető lelőhellyel együtt. A változás elsősorban a kutatásban alkalmazott módszertan és a törvények kivitelezésében igényelt, újraértékelve a műemlékvédelem valódi célját és mai modern társadalmunk mentalitásába történő beépitését.
Megjelent a Szabadság 2012. február 17 -i számában.
Berlin, Berlin
How is Berlin in February? Hard to say in some words...it has it's own feeling, as a Marlene Dietrich song...
"Megyünk Berlinbe, te nem akarsz jönni?" - szegezték hozzám nagy lelkesedéssel egy forralt boros estén a kérdést. A válasz meggondolatlanul is lelkes igen volt. A nagyvárosok nyűzsgése mindig is vonzott, van a sokmennyiségű és minőségű ember látványában valami pezsgő és felemelő érzés, aminek nem tudok ellenállni. Az a meglepő tény pedig, hogy a sok német ismerettség ellenére még nem jártam fritzföldön, egyre inkább arra sarkalt, hogy ezt a kiruccanást nem fogja elnyomni szesszió, félkész projektek, pénztárca és nehézkesen döcögő magánéleti vállalkozásaim árnyéka sem.
Miútán egy hét alatt lezavartam öt vizsgát és másfél ezer év régészetének történetét bepréseltem a fejembe, a karikákat eligazitva a szemeim alatt életem legspontánabb utzásába fogtam: még a várostúráim előtti kötelező történelmi mustrára se tudtam felkészülni...igy lett ez a kirándulás érdekes a maga módján.
Kocsival utazni több, mint ezer kilométert azért is jó, mert ez idő alatt ráeszmélsz, milyen zenét tudsz tiz órán át elviselni tettetett alvás nélkül (a gyerekeknek irt Kaláka daloknál elbuktam) vagy tesztelheted a veséd tűrőképességeit és nem utolsó sorban persze, közelebb kerülsz utastársaidhoz. A fényképezőgépes ablakhoztapadás is intenzivebb lett Szilézia területeit elérve, ahol a mesés táj szépségével legyűrte a gyomorpróbáló cseh autópálya rázkódásait is. Az odaút érdekességeihez hozzátartozott a német autópályák melletti benzinkutak ritkasága: ott hogyan és mikor tankolnak az emberek?
Berlin fényeit este hatkor, sűrű havazás és erős szélfújás közepette tekintettük meg a forgalmas autopálya tisztes távolságából. Berlin és a szél...mint egy klasszikus samponreklámban, valóban védjegyévé vált a városnak amit én is saját bőrömön éreztem később. A kocsiban ülve folyékonynak éreztem az autópályán végigrohanó kocsisoroka, amelyek a fényárban úszó modern városrészeken átsuhanva igazi metropolisz hangulatát ébresztették a fáradt vándorban. Itt sehol a Marlene Dietrich megénekelt Berlin, üveg és acélépületek fénye percek alatt újrafesti a klasszikus porosz városról álmodozók Berlin - képét.
Mit lehet kezdeni egy turistának öt nap alatt a jégbe és hóba fagyott Berlinnel? A kérdésre a magamfajta görcsös, intellektuális agresszivitással sietteti a választ, hogy: múzeumokat, tudományt! No igen, ám ha régi cimborák várnak az irrdatlan méretű városban, akkor a lélek is megenyhül egy kis szórakozásra és a kultúrturistából hamar válik szórakozó lézengővé, aki bátran - vagy egy kis magyarosan pálinkás segitséggel - belecsobban az élvezetek világába.
Berlin talán a legeurópaibb városok egyike lehet: a történelmi hangulatában utánozhatatlan szépségű és rendezettségű Nikolaivirtelhez már -már túl közel van a hidegben még mogorvább Alexanderplatz és annak valóban magas, de túlságosan távolságtartó és betonszinű Fernsehturmja. Bár első nap szinte fájóan hat a klasszicista épületek társaságát élvező felhőkarcolók és üvegtömbök közelsége a város szuburbánus részét megjárva az S- bahn monoton, de kellemesen gyors száguldásai révén, másnap már elviselhető a betonrengetek és üvegpaloták társasága a klasszicista és barokk schlösserek mellett. Hogy elviselhetőbb legyen az állandó szél és a minusz tiz fok, a télen Berlint 
járó turista két megoldást választhat: vagy múzeumokba menekül (mintegy hatvan várja a látogatót), vagy plázákba, vendéglőkbe és a kultúra további fellegváraiba, amelyek szép számmal és változatos programokkal várják a télen nem túlságosan nyomakodó tömegeket (idén például a Nagy Fritz, Porosz Frigyes 300. születésnapjának évében barokk koncertek és rendezvények fogják ismét Berlint és Potsdamot porosz Versailles-é tenni). Az utcák nem voltak zsúfoltak, a nagy terek és központi látványosságoknál sem kellett perceket várni, hogy egészben, lehetőleg csoportos embertömeg nélkül kerüljenek lencsevégre. Szinte 
túlságosan is fájt a nagy tereket - a dóm előtt, a parkokat, az Unter den Linden, a Siegesaulle közötti nagy sétányok és a Potzdamer Platz körüli teraszos bevásárlóutcáit - üressen és jegesen látni - szinte idézték a nyári nyüzsgés látványát és kivánalmait. A szombat esti bulik is csendesebbek lehettek most, mint tavasszal vagy nyáron, de anagy bahnhofok megállóiban és az S- bahnok sosem zsúfoltkocsijaiban lóbálózó szőke, kékszemű, jól de nem kirivóan öltözött fiatalok pezsgői, sörösüvegei és kemény piái most is elémidézték Otto Dix festményeit. A város szórakozóhelyei közül a magyaros, de a pestitől távol eső Szimpla pubot látogattuk meg és a 
Humboldthoz közeli egyetemista lokált, az Oasist. A sört a fiatalok az utcán iszogatják, majd elsétálva az Erotische Museum pikáns szobra előtt ahol egy aranyhangú csöves énekelte Celine Dion széténekelt slágerét a huszas évek Berlinét megidéző regények jutottak eszembe. Korszakot vált az ember, ha éjszaka, mázlijára teliholdkor keveredik a Holokauszt Emlékműhöz (Holocaust Mahnmal). Barangolni a hideg és hamuszinű tömbök között éjszaka, a telihold fényében elég rémisztő, de reveláló élmény. Ezt csak fokozza a sóhajok fagyos gőze, amivel beárnyékoltuk a labirintusszerű emlékművet.
A múlt iránt érdeklődők számára kihagyhatatlan élmény a Pergamoni, Altes és Neues Museum. Mindhárom épület az UNESCO örökségi listára felvett Museum Inselen ücsörög fagyos mogorvaságban, ám belül két évszázad német régészkedésének gyümölcseit (leforditva: adományok, lopkodások és vitatott eredetű tárgyak) rejtik. A Pergamoni Museum gigantikus látván
yosságait (a múzeumot létrehozó pergamoni oltár, a Miletos-i kapu, az Istár kapu) most egy jó belépővel, Pergamon ókori városának 3D modellezésével koronázza meg a betévedő, akinek bőrén alig marad pórus szárazon és közönyösen. A hidegrázás és szellemi katarzis garantált.
Kihagyhatatlan természetesen a város minden szegletében megbújó, még élő emlékként foly dogáló Fal megtekintése. Ha az East Side Galery-t veszi célba az arra utazó, a Warschauer Strasse (tele jó kocsmákkal a térség) megállójának hidjáról elétárul fél évszázad vsafüggönyének nyoma: Kelet Berlin komor, de már retrószámba menő arca. A Fal 1,3 km-es szakasza valódi felüdülés, a szabadságra vágyók szinekbe festett vágyának szép mementója.
Milyen tehát Berlin télen?...Nyugodt, nagy, fenséges és németesen hideg. Mégis, valami megfogja benne az embert. Egy érzés, egy dal, amit valamikor egy Marlene Dietrich nevű diva énekelt, kinek nevét ma már tér viseli a regénybeillő város üv egdómokkal zsúfolt részében. Berlin pezseg, Berlin nagy és merész, büs zke (nagyon is) és múltjába nem betemetkező, hanem ráépitő. A múlt hol kisértetként, hol büszke mementóként, de soha nem fájó sebként él egy törökösödő, de még ke llően kozmopolita világvárosban, ahol az arckiszáradást okozó szél ellenére is még heteket sétáltam volna dudolgatva a csendes slágert...
Régészháború
In some articles appeared in the Romanian media, we can see a phenomenon, witch probably not only a Romanian specialty in the field of Archaeology, but here the situation seems to be more severe. The public letter of professor Ioan Piso about the last excavations in Alba Iulia and the answer of the Alba Iulia Museum reveal a great gap between different currents and personal aims in Romanian archaeology, where the chance for objective and scientific research became a difficulty by this phenomena. A very comprehensive Romanian summary of the phenomena, see HERE.
Laczkó Vass Róbert nemrég megnyitott fotókiállítása Gyulafehérvárról egy ezer éves keresztény központnak mutatta be felújított és sokszínű arcát, melynek puttói és gótikus árkádjai nemcsak a fejedelmi központ, de egész Erdély hányattatott történetét mesélik el az őket megszólaltatóknak. A beszélő és új pompájukban fénylő kövek alatt vannak azonban elnémított és múltjukba fojtott emlékek is…
Több írásomban is igyekeztem a régészeti műemlékvédelem romániai perspektíváiról elmélkedni, a témát a magyar olvasóközönség elé vinni, mint vérző sebet a horrorfilmben: kitenni vérezni. Az állandóan hangoztatott analógiák – Carnuntum, Köln, Saalburg vagy Xanten - irreális utópiának tűnnek, melyek bizonyos értelemben a mai műemlékvédelmi szabályoknak már meg sem felelnének. Nemcsak a súlyos anyagiakkal küzdő intézményeink és intézeteink kincseskamrája nem engedi, hogy egészében felhúzott római villák vagy használható római fürdők gombaszerűen nőjenek a (nem létező) régészeti parkok angolos gonddal rendeze
tt kertjeiben, de az igazi (hátra)húzóereje a romániai régészetnek az érdekellentétekből és személyes hercehurcákból születő döntések, melyek minden termékeny ötletet és indítványozást születése előtt megfojtanak. Ezt a kép került legalábbis a román olvasóközönség elé a dr. Ioan Piso ókortörténész által az elmúlt héten megjelentetett szakmai igényességgel, de hideg pókerarccal megirt cikkben (Cotidianul online, december 7., http://www.cotidianul.ro/o-crima-impotriva-patrimoniului-national-166273/), amelyben a kolozsvári Történelmi Múzeum volt igazgatója a gyulafehérvári Costuzzo Parkban történő ásatások minőségét, módszertanát és az ott dolgozó szakemberek szakmai képességeit bírálta és vonta kétségbe. Érvei között szerepelt, hogy a 
nemcsak romániai, de a Római Birodalom egykori területén is ritka méretű és jelentős katonai létesítménynek számító apulumi legiotábor központi épületét az ásatást vezető régészek (Nicolae Gudea, Constantin Inel és Gabriel Rustoiu) az enyészet martalékává tették felületes munkájukkal, húspiaci módszereikkel és börtöntjárt munkásaikkal. A professzortól már megszokott nyers, de tudományos közegbe még beágyazható írás afféle nyílt levél volt: szóbeli csatározás két rivális intézmény között, amely észrevétlenül is áldozati oltárra helyezi régészeti értékeinket, a szakmában amúgy is összekuszált szállakat tovább rontja és az egészről mit sem sejtő induló kutatók előtt áthidalhatatlan szakadékokat teremt.
A válasz a gyulafehérváriaktól már megszokott, vehemens és szókimondó változatban érkezett. A hivatalos, múzeumi nyilatkozatként megjelenített, ám a műfajhoz képest túlzottan szubjektív, személyeskedő és az opponens személyét pocskondiázó levélben a múzeum kollektívája álrégésznek nevezi Piso-t és bírálatát mániákusnak nevezik, amelyet jogi ügyletei és állandó pereskedési botrányaihoz hasonlítják. A szakmai kardoskodás és magamutogatás a nyelvi vulgaritás határát súrolva mutatja be a régésztársadalom krémjének csatározását. A szomorú hír ebben a szinte groteszk történetben az, hogy a 
tudományos munkát feláldozó és közös munkára hivatott intézményeket szétválasztó jelenség nem csupán a karácsonyvárás idején tör elő, hanem állandó kísértete a romániai régészetnek – általánosítva talán mondhatnánk: tudományos munkamorálnak. Túl azon, hogy nemzetközi fórumokon elismert szakemberek önmagukhoz nemegyszer méltatlan szócsatákat vívnak egymással, a legkellemetlenebb következménye a jelenségnek, hogy a további ásatások valamint az intézmények közötti együttműködések és az ifjú kutatók múzeumi munkája és kutatása nehézségekbe ütközhet. Ez a fajta hozzáállás nemhogy javítani fog a nagyobb figyelmet igénylő romániai régészeti műemlékvédelem sorsán, de újabb bölcsője lesz intézményközi és személyiségek közötti hatalmi harcoknak.
A kevés kiásott és még kevesebb számú felszínen is látható régészeti műemlékeink – melyek közül még az UNESCO listás Sarmizegetusa Regia sem élvez a gyakorlatban is megnyilvánuló védelmet - ilyen körülmények között nagy veszélyben vannak és úgy tűnik, hogy a történelmet rejtő köveknek nem az idő évezredes vasfogával kell megküzdeniük, hanem személyes érdekek és az önzőség pusztító erejével.
Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2011. december 30-i számában.
XXIIII
Blogom évente egyszer nyer személyes jelleget: ennyiben meg is érdemeljük a blogger jelzőt.
A születésnapjaim - ahogy az azt megelőző karácsonyi ünnepkör is - évi rendszerességgel aggodalommal, önmarcangolással és nyafogva törnek rám. Valahogy kitör rajtam az éves fáradalom, a megszokottá és kényelmessé vált panaszkodás ami most még az ünnepelt piedesztálján még jogos és "megengedett" is - mondja az egó. Az ünnepre készülés, az évforduló mindig nagy szavakat akar kicsikarni a sznob énemből, Eliade féle egoizmus diktálta himnuszok akarnak blogra sietni, de elhalnak egy pislákoló kurzor éjszakai csendjében. Még az inspiráló és szóbűvölő zene sem tud ihletet nyerni - a muzsák nem jönnek születésnapi füttyentésre.
Két napja, könnyek és a keserű betegség szagába burkolózva (id est: meghültem) próbáltam valami okosat összehányni szavakból itt. Ez az év amilyen hosszú, nehéz és sorsforditó volt, követelt valami magasztosat, nyálasat, amiből csak úgy ömleni kellett volna a pátosznak és dicsőségnek. Ahogy lenni szokott, a nagy készülődésnek semmi eredménye nem lett (egy félresikerült próbálkozás "Születésnap - ma" cimmel ott lappang a laptop egyik állományában, ha majd nagyon öreg leszek és még meg lesz, valaki biztos majd elolvassa azt is).
Végül, valami jó gyógyszert beszedve, kis pihenés után a semmiből jött egy ötlet, h ogy a búslakodás, önsajnálat vagy álszenteskedő piedesztál helyett nézzük már meg, mit csináltak 24 évesen azok, akiket példaképünknek is mondhatnánk.Ime a semmiből facebookra teremtett szöveg:
A listán szereplők nem tudom, mennyire voltak boldog és kiegyensúlyozott emberek...hajtotta őket a tudás, az alkotni vágyás, az erő amely hol teremtett, hol pusztitott mást és őket egyaránt. 24 évük megállithattlan motorja volt életüknek, amelyet ezerszer újraolajozva a végéig hajtottak ugyanolyan elánnal. Az út végén, függetlenül hogy sok ezer cikk, tanulmány, vers vagy érem fényesitette nevüket egy egyszerű talán még a legbüszkébb arcúak is egy eldugott zúgban felsóhajtották Goethe vágyát:
"Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás,
csak az, hogy valaki szeresse őt igazán.”
A megváltás a legtöbbször elmarad.
Visy Zsolt: a Limes, mint világörökség
At 7 - 8. december 2011. the International Workshop "Danube Limes UESCO World Heritage" was organized at Pécs, Hungary, where the Projekt Managment Plan for the UNESCO Nomination of the Ripa Pannonica in Hungary and in Slovakia was presented. Professor Zsolt Visy presented the 3 years work of the Hungarian team, the 415 km Ripa in
Hungary (wich contains 121 archaeological sites) and spoke about the Romanian perspectives too.
Pécsett 2011. December 7 – 8- án zajlott a „Danube Limes – UNESCO World Heritage” Nemzetközi Konferencia,amely záró eseménye volt egy három éves kutatási projektnek, melynek célja a Római Birodalom magyarországi határszakaszának, a Ripa Pannonica-nak világörökséggé nyilvánítása volt. Dr. Visy Zsolt egyetemi tanárt kérdeztük a régészeti műemlékvédelem aktuális kérdéseiről.
1) Magyarország jelenleg 8 bejegyzett UNESCO helyszínnel büszkélkedhet és 11 további helyszint találunk a várományosi listán. Ez utóbbiak között találjuk a Római Birodalom határrendszerének részét képező Ripa Pannonicát is. Hogyan került föl a listára?
A „Ripa Pannonica Hungarica” a Római Birodalom határát képező limes azon szakaszára vonatkozik, amely az egykori Pannonia provincia magyarországi szakaszát képezi. Ez egy 121 helyszínből és csaknem kétszáz önálló régészeti objektumból (római erődök, civil települések, megfigyelőállomások, kikötők, utak, stb.) álló, a Duna mentén mintegy 415 km-en át húzódó szakaszt jelent a közel 2000 km- es limesből. Az ötlet, hogy a teljes római limes-t egy elemként világörökségi helyszínné nyilvánítsuk, az én kezdeményezésem volt 2000- ben. A Római Birodalom teljes határrendszere („Frontiers of the Roman Empire” World Heritage Site), mint világörökségi helyszín kontinenseken átívelve, a mai Nagy Britanniától Irakig húzódik, összefogva az egykori birodalom összes provinciáját, így annak teljes egészét lehetetlen egyszerre UNESCO helyszínné nyilvánítani. A „Danube Limes – UNESCO World Heritage” csoport a limes dunai szakaszát (2000 km nyolc országban, így Romániában és Magyarországon is) szeretné a világörökség részévé nyilvánítani. Mivel több ezer régészeti objektumról és több száz, nagyrészt mai települések és ingatlanok alatt található elemekről van szó, amelyek különböző országokban lévén más jogi státusszal és védelemmel rendelkeznek, minden ország külön nevezési projekttel indul. A dunai limes közép–európai szakaszának nevezése 2008–ban indult, és most zárult le. A közel kétmillió eurós összköltségvetésű projektben Magyarország, Szlovákia, Németország, Ausztria és Lengyelország vett részt. 
A projekt a Magyar Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) vezetése alatt folyt, magyar részről a szakmai hátteret a Pécsi Tudományegyetemen alakult kutatócsoport adta. A nevezési dokumentum elkészítése óriási feladat és kihívás volt, mintegy 121 helyszint kellett bejárni, létezését bizonyítani különböző régészeti technikák segítségével, egy egységes adatbázisban ezeket bejegyezni, örökségvédelmi és műemlékvédelmi állapotukat felmérni, fényképes és számítógépes dokumentációját elkészíteni. Mindez nemcsak tudományos igényességet és pontosságot, de gigászi adminisztratív és bürokratikus munkát is feltételezett a szigorú UNESCO szabályok miatt. A munka szerves részét képezi a helyszínek előkészítése és ismeretterjesztő jellegű bemutatása is, melyet könyvekkel, a helyszíneket egyenként bemutató kis füzetekkel, szórólapokkal, térképekkel és a helyszínen egységesen kialakított információs táblákkal oldunk meg. A konferencia ezt a három éven át zajló munkát mutatta be, melynek gyümölcse remélhetőleg jövőre, 2012 folyamán a miniszteri jóváhagyást követően a nevezési pályázat végleges formájának az elfogadása, majd a Világörökségi Bizottsághoz való benyújtása lesz.
2) A konferencián is hallhattuk az UNESCO szigorú szabályait és láttuk, hogy az angliai (Hadrianus- és Antoninus Fal) és német példák milyen anyagi és fizikai terhekkel jártak, míg elnyerték a mai műemlékvédelmi szabályoknak megfelelő és egyben turistacsalogató arculatát. Felkészült –e Magyarország egy ilyen beruházásra?
Én elsősorban a szakmai hátterét igazgattam a projektnek, gazdasági vonzatában nem vagyok jártas. Annyi bizonyos, hogy az 1987 –ben UNESCO helyszínné nyilvánított Hadrianus fal, a 2008 –ban világörökségi rangot kapott Antoninus – fal és a Germániai – Raetia-i Limes nevezési projektje modellként szolgál minden további Limes szakaszra. Magyarországon a római határ régészeti emlékeinek 35% van csak a föld felett, a többi lakott területek alatt nyugszik. A Dunakanyarban felfedezett őrtornyok csak egy kis része magasodik a föld felé, a többinek a műemlékvédelmi és turisztikai bemutatása igen problémás feladatnak bizonyul. Aquincumon kívül példaadó helyszínként szolgálhat az ilyen jellegű beruházásokra Dunaújváros (Intercisa) és Dunakömlőd (Lussonium). Az előbbi helyszínen 1974 óta folynak az ásatásokkal párhuzamosan zajló műemlékvédelmi munkálatok, melyeket a város saját erőből, nagyvállalatok révén támogatott. Dunakömlődön elsősorban a 2003- ban Pécsett megrendezett Nemzetköz
i Limes Konferencia segített, amely révén sikerült pályázati úton restaurálni a D-i oldal erődkapuját és egy barakképületet is. 2008 –tól Paks város önkormányzata átvállalta a helyreállítások anyagi terheit, így ma még a díszvilágítás is önkormányzati pénzből és pályázatokból történik. A teljes területet megvették régészeti park létrehozásának céljából, így remélhetőleg hamarosan elkészül a padlófűtéses épület védőépülete és a turistákat fogadó és a helyszint bemutató fogadóépület is. Kiemelendő Lussonium kertészeti terve, amely révén a régészeti park zöldövezetét felfrissítik.
3) A régészeti műemlékvédelem Magyarországon jelentős hagyománnyal bír. Ebből a római kor emlékei különösen kiemelt helyen vannak – gondoljunk csak Óbuda – Aquincum, Szombathely – Savaria vagy Pécs – Sopianae – emlékeire, mégis, a Xanten-i, Saalburg-i vagy Carnuntum-i példák további lehetőségekre sarkalnak. Van –e erre lehetőség?
Lehetőség mindenre lenne, akarat és a szándék nincs meg. A xanteni és saalburgi régészeti parkok jelenlegi állapotáról az elmúlt húsz évben számos konferenciát t
artottak, de azt azért hozzá kell tennem, hogy bár látványukban impozánsak és óriási tömegeket vonzanak, a mai régészeti műemlékvédelem szabályainak nem felelnek meg. Példaként említeném, hogy míg 1974 –ben az akkor Xantenben rendezett Limes Konferencián készült fotómon mindössze egy kutatóárok jelenik meg, mára egy teljes régészeti park emelkedett a föld felé csorbítva az éppen maradt műemlékek hitelességét. Ugyanez a jelenség játszódott le Carnuntumban vagy Kemptenben is, ahol a hetvenes és nyolcvanas években nagy összegek álltak a régészek rendelkezésére. Mára ismét felerősödött a Velencei Charta szellemisége, amely a régészeti emlékek érintetlen megőrzését igyekszik szorgalmazni és nem azok át- vagy újraépítését. A magyarországi limes helyszínein, úgy gondolom, ezt az elvet kell kövessük, és a grandiózus újraépítések helyett inkább korhű másolatok és múzeumok kialakítása kell a fő cél legyen.
4) A magyar parlament a régésztársadalom heves tiltakozása ellenére elfogadta az új törvényt, amely a régészeti beavatkozások módján szigorúan rendelkezik. Milyen módon befolyásolhatja a törvény a projekt munkáját és sikerét?
Ez egy sajnálatos és váratlan fordulat, ami nagy veszélynek teszi ki a régészeti emlékeket. Az eddigi örökségvédelmi törvény európai szintű vívmánya volt a magyar állam tulajdonát képező régészeti lelőhelyek beruházások általi veszélyeztetettség esetén való előzetes feltárása. Az elv megmaradt, de jelentősen sérült a feltárásra biztosított idő jelentős csökkentésével és az erre biztosított fedezet 200 millió forintban történő maximálásával. Az ICOMOS Régészeti Bizottsága (ICAHM) magyarországi elnökeként és európai alelnökeként magam is részt vettem a tiltakozásban,és egy kompromisszumos javaslat kidolgozásában, valamint csatlakoztam ahhoz a nemzetközi szakmai tiltakozó levélhez, amelyet az ICAHM, valamint az európai és a világ neves régészei és műemlékes szakemberei juttattak el a magyar kormányhoz – egyelőre eredmény nélkül.
5) Gyulafehérvár, Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) vagy Porolissum jó példák lehetnének a római kor kellő bemutatására és a kollektív mentalitásba történő egészséges beépülésére. Miért nem történt ez még meg és milyen távlatok lát a romániai Limes – kutatásban?
Számos régészeti műemlék van Romániában, amelyek megérdemlik, hogy nemzeti védelemben részesüljenek. Amennyire tudom, ez többnyire megtörtént vagy folyamatban van. A kiugró jelentőségű műemlékek kerülhetnek fel a világörökségi listára, de az minden esetben az adott ország döntésén múlik, hogy melyik nevezetes műemlékét terjeszti föl erre a rangra. Az említett példák mindegyike méltó lehetne erre a megtiszteltetésre, bár azt is figyelembe kell venni, hogy a Világörökségi Bizottság az a
zonos jellegű emlékekből csak egynéhányat szavaz meg. Minden világörökségi helyszín elemi feltétele a magas szintű kutatottság és a tökéletes, hosszú távon biztosított védelem és gondoskodás. Amennyiben viszont Románia csatlakozik a már formálódó Római Birodalom Limese (Frontiers of the Roman Empire) sorozat-nevezéshez, Porolissum bizonyára előkelő helyen fog szerepelni ebben a nevezési dokumentációban. A római limes nemzetközi kutatása és egységes bemutatása a CLIR (Corpus limitis imperii Romani) nemzetközi akadémiai program keretében remélhetőleg megvalósul. A román intézmények és régészek mind ebben, mind pedig a római világörökség programban aktívan vesznek részt, így megvan a remény arra, hogy az egyre jobban megismert daciai és dobrudzsai limes is meginduljon a világörökséggé válás útján.
Névjegy: dr. Visy Zsolt Ds.C. egyetemi tanár, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem Régészet Tanszékének tanszékvezető professzora, a Magyar Limes Szövetség elnöke, a Society of Antiquaries of London tagja, a Limes – kutatás nemzetközi hírű kutatója, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilag 2011. december 20-i számában
Portré: Szilágyi János György
János György Szilágyi (1918 - ) is a leading scholar of etruscology and Greek vasepainting. As a student of the world famous historian of Religion, Károly Kerényi, he became the member of the Stemma group, where many of the leading Hungarian intellectuals and classical scholars of the 30's met together in the house of Kerényi. After five years of hostage, Szilágyi became museolog in the Museum of Fine Arts in Budapest, where he worked more than 50 years. Member of many international and Hungraian scientific associations and organizations, he has more than 500 publications.
Szilágyi János György (19
18 - ) a magyar ókortudomány doyenje, az etruszkológia és görög vázafestészet nemzetközi hírű kutatója. A neves vallástörténész, Kerényi Károly tanítványaként indult a pályán, amelyet azóta is „religio academici-nek”, a tudós vallásának tekint. Pályafutása mára már egybeforrt az ókori művészettörténettel és a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményével, melynek több mint fél évszázada vezetője illetve kutatója. Neve nemcsak a közel félezer tanulmányán hirdeti a magyar ókortudomány aranykorszakát, de a figyelmes olvasók ott találják a Devecseri Gábor fordította Odüsszeia előlapján is.
Egy olyan korban kellett pályát választania, amikor az ókortudomány még egységes keretben magába foglalta a klasszika – filológiát, régészetet és művészettörténetet is. Hogyan lett „vallásává” az ókorkutatás?
1936 -1940 között a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója, majd doktorandusza. Hogyan jellemezné az akkori ókoroktatást?
Siralmas volt. Nemcsak ahogyan, de azok is akik oktattak kívánnivalót hagytak maguk után. Az „ókoroktatás” akkor elsősorban filológiai képzést jelentett a XIX. századi német hagyományokhoz igazodva. A klasszikus ókori nyelveket ugyan nagynevű szakemberek oktatták – a latint Huszti József, a görögöt Moravcsik Gyula – de egyikük sem volt a szó szoros értelmében vett ókortudós, előbbi sokat bírált műfordító, utóbbi bizantinológus, középkorász volt. Jómagam is latin – magyar szakon végeztem, doktorimat latin filológiából szereztem, amely később Atellata címen jelent meg.
Az egyetemi évek alatt mindössze két tanár ragadott el személyiségével és tehetségével, az egyik a vallástörténeti magánórákat tartó Kerényi Károly, a másik a kolozsvári származású klasszika – filológus, Ivánka Endre volt, akinek Arisztotelész szemináriumain nemegyszer Devecserivel ketten vettünk részt. Kiemelkedtek még Alföldi András epigráfiai és numizmatikai kurzusai is, amelyeket önszorgalomból látogattam. Az ő és Kerényi hatására, de nem utolsó sorban személyes meggyőződésemből fakadva kezdtem az ókor forrásait – tárgyiakat és írottakat – egységes keretben szemlélni és emiatt vettem fel rendkívüli tantárgyként a görög nyelv és régészet szakot.
Szakmai és személyes pályafutását is nagyban meghatározta a magyar ókortudomány mestere, generációk paidagogosa, Kerényi Károly. Hogyan hatott a Stemma Kör a magyar ókortudomány XX. századi alakulására?
Kerényiről először testvérem, Szilágyi András révén hallottam aki kitörő lelkesedéssel mesélt a sajátos hangnemben, egyedi módon előadó pécsi tanárról, aki péntek esti óráira egy vaskos Horatiussal a hóna alatt utazott hetente Budapestre, ahol előadásai közösségi élményekké váltak amelyek nemcsak a legkülönbözőbb fakultások hallgatóit, de a kor vezető értelmiségeit is nagy számmal vonzották. A lakásán rendezett Stemma Körökön legjobb tanítványai vettek részt, de jelen volt néha baráti körének néhány tagja, így Szerb Antal vagy Németh László is. Ezeken az estéken nemcsak egyszerűen antik szerzők műveit olvastuk, de itt kerültek bemutatásra első tudományos munkáink is, amelyeket együtt vitattunk meg Kerényi felügyelete alatt. Bár 1948- as magyarországi távozását követően tanítványai közül néhányan elfordultak nézeteitől, szellemi és emberi hatása bizonyítottan jelen volt a XX. századi magyar ókorkutatás vezető alakjainak munkásságában. Én azon kevesek egyike lehettem, akiknek sikerült végig jó kapcsolatot ápolnom mesteremmel, akire sajnos jellemző volt, hogy baráti kapcsolatait szakmai mércével mérte, így sok emberrel megszakította kapcsolatát.
Hogyan került a neve a Devecseri Gábor fordította Odüsszeia előlapjára?
A homéroszi eposzok fordítójával, a mindig üde Devecserivel már középiskolás korom óta baráti viszonyban voltam és ez a kapcsolat megmaradt korán bekövetkezett haláláig. 1942 –ben, nem sokkal a doktori védésemet követően zsidó származásom miatt öt éven át kényszerültem hadifogságra egy ukrajnai acélgyárba. Bár a körülmények szörnyűek voltak, egyetlen reménységem egy Horatius kötet volt, amelyet aztán az NKVD elkobozott. 1946 után aztán Rényi Alfréd matematikus barátom jóvoltából Leningrádból néha érkezett néhány ókori auktornak a középiskolások számára készült kötete. Így vészeltem át a hadifogságot Sallustiussal, Liviussal és Caesarral. Devecseri ekkor fejezte be az Odüsszeia fordítását és barátságunk jeléül írta az előlapra a nevem és az eposzi dedikálást a „hős és bátor férfiúnak”. Hazatértem után aztán Devecseri legtöbb munkájának –így a halála után megjelent és máig befejezetlen Plautus sorozatnak is - én lettem a lektora.
A kommunizmus nemcsak Kerényi és Alföldi, de a magyar ókortudomány sorsát is megpecsételte. Hogyan vészelte át ezt a korszakot?
Kerényi Károly már a harmincas évek végén a Huszti József vezette értelmiségi kör célpontja lett ám a végső csapást azonban az új politikai irányzat, a kommunizmus térhódítása és Lukács György megsemmisítő cikke adta, aki a fasizmus szekértolójának nevezte Kerényit. Alföldi még 1947 –ben elhagyta az országot.
Én ekkor tértem vissza a szovjet hadif
ogságból egy országba, amely pont ekkor tért kommunista utakra. Az útkeresést Dobrovits Aladár, a neves egyiptológus könnyítette meg, aki maga is megjárva a francia hadifogságot az Antik Gyűjtemény felelőse lett. Az ő felajánlására vállaltam el a muzeológusi munkát amelyet kezdetben egy asztalnál, egy telefon mellett kellett végeznem. Később autodidakta módon váltam az Antik Gyűjtemény szakértőjévé. Bár több mint húsz éven át még filológusnak tartottam magam, akkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy bár az ókor kutatásához mindennemű forrás ismerete szükséges, kutatni csakis egy szűkebb forráscsoportot lehet behatóan és részletesen.
1947 óta dolgozik a Szépművészeti Múzeumban az Antik Gyűjtemény főmunkatársaként, 1951 -1992 között igazgatójaként ahol számos nemzetközi kiállítást szervezett. Számos tanulmányában foglalkozott a máig virágzó műemlék-kereskedelemmel és hamisítással is. Mennyire van jelen Magyarország ebben az folyamatban?
Nem hinném, hogy Magyarországon az antik tárgyak hamisításának nagy kultúrája lenne, de a Szépművészeti Múzeumban töltött éveim alatt számos olyan tárggyal találkoztam, amely hamisítvány volta ellenére bekerült a gyűjteményünkbe külföldi vagy hazai kereskedők révén. Az antik tárgyak hamisításának és fekete piacának óriási piaca van mind a mai napig és ebben a munkában külföldön gyakran szakemberek is segédkeznek. Hisz egy tárgy másolása révén a hamisítóból valamilyen szinten művész, „szakember” kell váljon, ha jó munkát akar végezni.
Könyvein generációk műv
elődtek és ismerhették meg az ókoriak színes világát, míg tanítványai ódákat zengnek ma is kurzusairól. Van –e recept egy távoli kor megismertetésére?
Sosem készültem előre az óráimra. A Szépművészeti Múzeumban legtöbbször filológus, történész vagy régészhallgatóknak tartottam heti két órás kurzusokat ókori művészettörténetből. Legtöbbször olyan témákat választottam, amelyekkel abban az időben foglalkoztam. Emlékszem, hogy 1968 – ban egy bostoni kiállításon megpillantottam egy Isztambulból származó gyönyörű görög szobrot, amelyről hazatértem után fél évig beszéltem hallgatóimnak. Évekkel később egyik tanítványom még emlékezett a műalkotásra és a múzeumi kurzusokra.
Mindig azt vallottam, hogy a tehetséget vonzza a tudásvágy, így egy tanárnak legfőbb és egyetlen feladata, hogy meséljen és átadja, amit tud.
Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2011. július 29-i számában.
A lekésett aranyágacska
Otto von Habsburg (1912 -2011) was born as the forth heir of the Austro - Hungarian throne. 98 years later he died paciently as a noble European man. His life was a model for the strugle of the XX. century's man. A necrolog of Otto von Habsburg.
Talán sokaknak zavaró a mitikus piedesztálra helyezett Árpád –ház utolsó örökösének, III. András jelzőjének a használata egy Habsburg neve mellett. Ha elvonatkoztatunk azonban monarchisták vágyálmaitól és ideológiák összecsapásaitól, Habsburg Ottó (1912 -2011) életútjában elsősorban a XX. századi európai ember drámáját és útkeresését fogjuk megtalálni.
1912. november 20 –án született az alsó-ausztriai Reichenauban, az 1916 –ban osztrák császárrá és magyar királlyá koronázott IV. Károly (osztrák császárként I. Károly) és Zita pármai hercegő fiaként. Teljes neve, ahogy ez a hét évszázada uralkodásra “született” Habsburgoknál szokás volt igen terjedelmes: Franz Josef Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix René Ludwig Gaetano Pius Ignatius von Habsburg-Lothringen. Első fényképein keresztapjának, a megtört és a háború végkimenetelét minden bizonnyal már sejtő Ferenc József császár ölében mosolyog –akkor még mit sem sejtő gyerekként, a 
trón negyedik rendű várományosaként. Katolikus szellemben, főherceghez méltó neveltetésben volt része, már gyerekkorában anyanyelvi szinten megtanulta birodalmának főbb nyelveit, így a magyart is.
1921 – ben, IV. Károly kénytelen elfogadni a történelmi változások hatására a birodalom szétesését és a Habsburg ház trónfosztását és családjával együtt Madeira szigetére költöznek. Apja korai halála után, Habsburg Ottó (akit ekkortól Ausztriában már nem szólíthatnak a „von” nemesi jelzővel) lesz a királyi – császári ház feje, a legitimisták szemében trónörökös, egy letűnt kor „messiása”, a változó kor „haladói” számára egyszerű trónkövetelő éppen pelyhedző bajusszal. Egyetemi tanulmányait a Leuveni Egyetemen végzi, Belgiumban, ahol 1935 –ben a politikatudományok doktora lesz. Az Anschluss és a náci térhódítás egyik legvehemensebb ellenzője és élharcosa lesz, de a történelmi folyamatokra sem ő, sem neve nem tud hatást gyakorolni. A Második Világháború alatt több ezer zsidót menekít ki 
Európából, majd washingtoni tartózkodása alatt máig tisztázatlan politikai tevékenységet folytat. Trónigényléséről hivatalosan 1961 –ben mond le.
Habsburg Ottó ezt követően a páneurópai szellem atyja és mozgatórugója lesz, láthatatlan, néha gálánsan felbukkanó szürke eminenciása az európai egység létrejöttének. A Páneurópai Unió elnökeként és az Európai Unió kereszténydemokrata frakciójának korelnökeként igyekezett az „európaiság” szellemét és lényegét megragadni és továbbvinni kommunizmusból a demokráciába. Monarchistához méltóan, rendszerek és ideológiák felett, „isteni elrendeltetését” katolikus hittel és áhítattal viselve végezte munkáját, amely leginkább az európaiság évszázados hagyományainak átöröklését és továbbadását jelentette egy változó korban. Megbújó, de stabil pontja volt annak a folyamatnak, amely sikeresen összekapcsolta a XX. század traumatikus változásaiban szétesett értékrendet egy modern, új Európa elveivel és mozgatórugóival. Feladatáról és életcéljáról – ha úgy tetszik rendeltetéséről – így nyilatkozott: „Olyan családból származom, amely már 600 éve van a politikában. Már a génjeink is olyannyira átalakultak, hogy az embernek egyszerűen politikussá kell válnia. Számomra a politika mindenekelőtt felelősséget jelentett”.
Akárcsak matuzsálemi kort megért édesanyja, közel egy évszázadot kapott, hogy végezze feladatát, amelyet rábíztak. Habsburg Ottó sokak szemében egy letűnt kor iránt sóhajtó nemzedék fossziliája és mementója maradt, a megkoronázatlanul maradt király, akit Köztársasági Érdemrenddel és tucatnyi díszpolgári címmel tüntetnek ki, akit jó mutogatni, akire büszke egy „tenger és korona nélküli” nemzet.
Ki is volt valójában Habsburg Ottó? Megítélése és szerepe a jövő történészgenerációjának feladata. Temetésén várhatóan az ő nevét is háromszor kiáltják majd a bécsi kapucinusok templomának zárt kapuja előtt. A kapu pedig csak akkor nyílik meg, ha a betérőt így kiáltják: „Ottó, Isten bűnös szolgája”.
Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2011. július 5 -i számában.
A félelem mozgatórugói
Egy olyan országban ébredünk reggelente, amelyben köztiszteletnek örvendő egyetemi rektorokat- egyben felszentelt papot – vernek meg, történelmi emlékhelyek sírjait gyalázzák meg, táblácskákkal hamisítják a múltat és az adófizetőket az éhhalál szélére sodorják a korrupt politikusok. A kérdés, hogy mindez miért történik, szúróan éget és azonnali választ követel. De kitől jöhet válasz?
A jelenség amelynek néhány eklatáns példáját az erdélyi magyar sajtó szárnyra bocsájtotta nem új, hisz számos analógiáját ismerjük és látjuk naponta a világ minden részéről. Az ideológiai sémákra építő gyűlölet mindig is létezett, mint jelenség. Egy társadalom szellemi fejlődésének egyféle fokmutatója ez is, hisz a sztereotip minták, amelyekre a gyűlölet mozgatórugói beágyazódnak, tanult: anyáról leányra, apáról fiúra száll és mint a kosz, nehezen jön le. Sikárni kell, mert büdös, koszos és legtöbbször aki viseli nem is érzi magán. Az elmúlt napok Kolozsváron és Gyulafehérváron történt botrányos és felháborító 
eseményei arra engednek következtetni, hogy a magyarellenes, ideológiai alapokra helyezett ítélkezés és gyűlölet ismét táptalajra és cselekvőkre talált. A sovinizmus térhódítása csak egy, a gyűlölet megnyilvánulásának, amelyre egyre több példát találunk szerte Európában (gondoljunk az etnikai, szexuális és kulturális kisebbségek egyre vehemensebb ellenzőire Rómában, Belgrádban, Moszkvában, Budapesten ). Ha eddig abban az illuzórikus tévhitben éltünk, amely szerint egy társadalom egyenes úton halad a szellemi szabadság és tudatosság állapota felé, akkor ezek a megnyilvánulások egyértelműen bebizonyítják, hogy a félelem valódi mozgatórugói mindig is ott lappangnak egy félelemben született társadalomban és csak a körülmények ingatag állapotától függ, mikor buggyan fel búvópatakként a gyűlölet, pusztítás és irracionális erők.
Ha a diszkriminációt és a gyűlöletkeltést pszichológiai síkra vezetjük, akkor láthatjuk, hogy ezek a kollektív mentalitás félelmei, démonai. Mozgatórugója pedig nem más, mint az a társadalmi – gazdasági közeg, amelyben az emberek mindennapjaikat élik, nevezetesen egy elszegényedő, korrupt, a politikusaiban teljesen hitevesztett, ifjait külföldre kényszerítő Románia. Az ország gazdasági állapota az elmúlt három évben megpecsételte a posztkommunista társadalom útkereső optimizmusát és a ködös kiutat sötét felhőkkel tette még láthatatlanabbá. Ez a jelenség egyértelmű, hogy táptalajként szolgál a szélsőségeknek.
Mi mozgatja a szélsőséges megnyilvánulásokat? Hankiss Elemér „Félelmek és szimbólumok” című könyvében egy, a szociológia és pszichológia által ritkán elemzett fogalmával, a félelemmel szembesíti az olvasót és rávilágít arra, hogy cselekedeteink, szavaink, épületeink, színeink, zászlóink, alkotmányunk minden részlete nem más, mint egy burok, amellyel egy szimbólumnyelvet hozunk létre. Biztonságos ágyat, amelyben álomszerű illúzióként akarjuk átvészelni a jelen elviselhetetlen könnyűségét vagy nehézségét. A szélsőségek mozgatórugója tehát egy kollektív félelem, egy mentális séma, amelyet tanulunk, amelyet „mémként”, szinte öröklünk. A kérdés mindig az, hogy 
vagyunk –e annyira tudatosak, hogy felismerjük környezetünk melyik öröksége használható, élvezhető, „jó”: évszázados, szép sírok, amelyeken elmerenghetünk, megpihenhetünk vagy rácsodálkozhatunk a múló idő misztikumára vagy a sovinizmus, amelynek nem szent sem pap, sem rektor sem templom.
Egy olyan országban ébredünk reggelente, amelyben a félelem új erőkre tör. Burjánzik, mint egy láthatatlan féreg. Gyógyír kell, bármi áron. Az orvosság pedig csakis higgadtsággal, türelemmel és tudatossággal lesz hatásos.
Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2011. június 22 -i számában.
Eve and the archaeology
The field of archaeology, a
s an autonomous discipline was born in the XIX. century, when Europe was enthusiasted in the era of romanticism and historicism, and the grand monuments of the past became in the focus of some rich and curious travelers and aristorcrats. After Johann Winckelmann’s important discoveries and contributions in Pompei, Italy many others – such the first Egyptologists lead by Napoleon’s expedition, travelers and jewellery pirates – spread out all over the Meditteranean and looking for mythical places and worlds, the archaeology became a hobby of the civilian intellectuals. After the XIX. century, when many of the most important scientifical institutions – museums, archaeological associations and heritage institutions - were founded, archaeology became not only an auxiliary science of history, but after a long procedure of the evolution of methodology, it became an autonomous discipline. The great patriarchs of archaeology seems to be only men: Sir Mathew William F. Petrie, Heinrich Schliemann, Gordon Childe, Sir Harward Carter or Sir Arthur Evans were all boys of Adam. The great question: is archaeology a masculine discipline (as many feminist theorists said), where women have no chance to prove or to became a real scholar? In this short presentation we’ll prove, that this is not an actual and realistic affirmation.
Even if archaeology ne
eds a physical effort and hard field work, the presence of women in this adventurous field appeared in the middle of the XIX. century. One of the most famous women in the field of archaeology and paleonthology was Torma Zsófia (1832 -1899), the first female archaeologist in Europe. The daughter of a famous Hungarian aristocrat, she became a leading person of the golden age of the Transylvanian archaeology. Her most famous discovery was the well – known Tordos tablets. Her contribution in the field of archaeology was unique even if the end of the XIX. century, many rich women associated their husbands on archaeological excavations and the became true source of some famous excavations by their jorunals (the wife of Schliemann, Carter, Carnarvon or Evans’).
The real emancipation of w
omen – as in every field – began in the XX. century, when archaeology became an ordinary and overpresented field of discipline in the faculties. A new phenomena appeared, which seems to be very fertile and viable even today: the companion of some archaeologists consorts. When love meet science it could be a fatal combination, but in some very exceptional cases, it can be the key for success and happiness. There are many famous examples for this. The famous Egyptologists family, the Davies, Ann Axtel Morris and Earl Halsted Morris, Betty Jane Meggers and Cliff Evans or probably the most famous archaeologists husbands, Mary Leakey and Louis Leakey are the most proeminent examples of science and companionship.
But there were many famous individualists women in the field of archaeology, especially, in the second half of the century.
The most famous is Kathleen Kenyon (1906 - 1978) the discoverer of the ancient city of Jericho, who’s contribution to the Neolithic archaeology was honored by the Queen of England herself. Another great matron of archaeology is Maria Reiche (1903 -1998), 
the chief researcher of the Peruvian Nasca lines, known in Peru as a national hero (dama de las pampas de Nasca). She worked on field even after her 90. birthday. Other great examples of pioneers in archaeology are: Ruth Tringham, Margaret Towle (1902 – 1985), Jocelyn Toynbee or Winifred Lamb (1894 -1963).
Today archaeology is an “asexual” discipline, where modern techniques and the beauty of this science unify women and men in the name of the past and present.
A média és a monarchiák
Two major media events happened in the last weekend, braking all the records in mass- media. The fairly wedding of Kate Middleton and Prince William and the beatification of Pope John Paul the II. was watched by three billion viewers. These events and its symbolical powers shown, that the monarchy - in laic or religious sense - has a great role in the collective mentality of every society. Their future is legitimized not by political or ethical meanings, but by psyhological and mentality.
Sajátos rekord dőlt meg ezen a hétvégén: soha nem történt még két, világszerte mediatizált esemény ilyen közeli időpontban. Az „évszázad esküvője” és a „ múlt évszázad pápájának” boldoggá avatása több, mint három milliárd embert vonzott a képernyők elé – ez a világ összlakosságának közel fele. A két esemény bár teljességével különbözőnek tűnik, mégis a száraz statisztikai adatokon túl nagyon sok közös vonást fedezhetünk fel a két eseményben, amelyeket a kollektív mentalitás mozgatórugóiként értelmezhetünk.
Az első esemény amelyet közelebbről kell vizsgálnunk, Vilmos angol herceg és Kate Middleton mesébe illő esküvője. Az esküvő előzményei, lefolyása és a körülötte kialakult már –már hisztérikus felhajtás hetekre, hónapokra megtölti most a bulvárlapok hasábjait, nem tisztünk ezt gyarapítani. Sokakat az eseményre szánt összeg irreális mértéke háborított fel. Bár az esküvőre szánt valóban csillagászati összeg – száz millió angol font – egy kisebb afrikai ország több hónapos költségvetése (nem is számolva az esküvő időtartama alatt leállt ország dollárm
illiárdos kiesésével), a esemény propagálása és óriási reklámja miatt ez az összeg talán többszörösen visszatérült. Ami ennél is fontosabb, az angol monarchia – eszme az esemény révén új életre kapott, valóságos Főnix –feltámadáson ment át: emberek milliói előtt lett a monarchia ismét közösségformáló erővé és a kollektív mentalitás olyan mély erőket megmozgató intézményévé, amelynek jövője a brit közösségben most jó időre ismét megerősödött. Az esemény – ellentétben az eddigi nagyszabású királyi aktusokkal – elsőként vált interneten is követhetővé, ezáltal élő fórummá avatva azokat a milliókat, akik ott követték az eseményt. Ma a mindent behálózó média lehetővé teszi, hogy egyszerre dolgozzunk, kövessük a díszes konvojt és vitatkozzunk barátainkkal. Közösségi fórumokon így indulhatott el termékeny vita a monarchiák szükségszerűségéről, avagy jogosultságáról. 
Monarchisták, nosztalgiákba merült royalisták és harcos köztársaságpártiak összecsapása lett egy egyszerű esküvői jelenet. Az ilyen események bebizonyították, hogy a látványhoz társított mentális tartalom óriási szellemi áramlatokat tud kavarni az értelmiség körében. A monarchiák lényegét ecsetelve számos vélemény elhangzott az eseményt feleslegesnek kikiáltóktól kezdve egészen a szinte elvakult méltatásokig. A többségében fiatal egyetemisták fórumává lett beszélgetés végkicsengése érdekes módon azonban az volt, hogy azok az államok, ahol sikerült a történelmi viharok ellenére a monarchiákat megszelídíteni és alkotmányos keretek közé helyezni, a királyi család, a korona intézménye stabilitást, kontinuitást és biztonságot ad. Abban a jelenetben, amikor a brit miniszterelnök első politikai lépése, a Buckingham Palotába kocsikázni és a királynő elfogadó bólintását várni a politikai elitnek egy, a köztársaságokban sohasem látott alázatát, hivatásuk iránti mélységes tiszteletét és valódi felelősségvállalását láthatjuk. Ugyanígy értelmezhetjük a Downing Street 10. Nagytermében az asztaltól elfordított, a pártatlanságot jelző miniszterelnöki széket is. A sokak számára pusztán évszázados hagyományok és babonáknak tűnő mélységes szimbolikák valódi politikai erővé, kollektív mentalitás mozgatórugóivá lettek. A
mindenkori uralkodó személye és kultusza az, ami összetartja az állandóan változó politikai elitet és a tömegek számára egy furcsa, de működő biztonságérzetet ad. A Hankiss Elemér által használt morfológia szerint ez egy kulturális szimbólumnyelv, amely félelmeink ellen kétségtelenül hatásos módszert tudott kialakítani. A monarchiák létjogosultságát tehát nem annak politológiai, jogi vagy gazdasági szinten kell látnunk, hanem sokkal inkább mentalitástörténeti, pszichológiai síkon – amely bármennyire is irracionálisnak tűnik, hatásos és működőképes.
Ugyanez a hatás látható a Katolikus Egyház nagy tömegeket vonzó aktusaiban is. A paradicsomi állapotok újrateremtésének örökké visszatérő mítosza érvényesül itt is: minden szertartás egy hierofánia, ahol a hatalmas, önmaguk boldogságát egyedül nehezen megtaláló emberek boldoságcseppekre lelhetnek a díszes és monumentális szertartásokban. A monumentalitás egy kötelező eleme az ilyen jellegű aktusoknak: a katarzisnak egyik alapfeltétele. Az aranyozott trónon székelő, megfáradt pápa és a balkonról lepergő kép boldoggá avatottjának felejthetetlen mosolya egy másfajta monarchiának a létjogosultságát vési a tömegek 
szellemébe. Ez is egy „monarchia”, hisz szimbólumaiban, eszközeiben és módszereiben nagyon hasonló a világi változatához (ne feledjük a kereszténység elterjedésének és megmaradásának történelmi hátterét).
Ma, amikor a média minden behálóz, ezek a monarchiák is másfajta szócsöveket kapnak, az emberek többségének pedig ma már megvan a lehetősége és az esélye, hogy saját identitásukat megválaszthassák és félelmeiket így, vagy úgy, de legyőzzék. Bármilyen módon is szerveződjön ma egy társadalom, a monarchikus aktusok továbbra is erős erőt képviselnek az emberi szellem fejlődésében. A tudatosságra és rációra ébredésnek ebben a nagyon esélyes világában a tudomány és a ráció terjesztése mellett az emberi szellemnek a másik hajtómotora, a misztérium is új értelmet és létmódot kell válasszon. Ezt láttuk most hétvégén….
Mediatizált misztérium.
Megjelent a Szabadság kolozsvári napilap 2011. május 4- i számában.
Portré: Szőcs Péter Levente
Interview with Szőcs Péter Levente, museologist and archaeologist, vice - director of the History Museum of Satu Mare, president of the Szent István Kör (local historical assosiation) and the Illyés Alapitvány.
Névjegy: Szőcs Péter Levente (szül. 1974) történész –régész, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum aligazgatója, a Szent István Kör és az Identitás Alapítvány elnöke, városunk kulturális életének egyik meghatározó alakja. Vele beszélgettünk történelemről, régészetről és egy derűs életútról.
1) Székelyudvarhely szülötteként múlt és jelen talán sokkal összefonottabban tárult eléd, mint tájainkon. Hatott –e az otthoni környezet a szakmai pálya kiválasztására?
Nem mondhatnám, hogy a pályaválasztás döntését az otthon befolyásolta. Bár szüleim tanárok - édesanyám fizikát, édesapám testnevelést tanított – a történelem iránt leginkább személyes indíttatásból kezdtem el érdeklődni már gyerekként. Hat – hétévesen a várak és a Fejedelemség világa iránt érdeklődtem, majd kisiskolásként a Jókai regények világa varázsolt el. Édesanyám szatmári, így félig vagyok székely, vagy ahogy a költő mondta: „talán egészen az”. A nyarakat legtöbbször Szatmáron, a nagyszüleimnél vagy erdélyi kirándulásokkal töltöttük, így az erdélyi táj történelmével már hamar testközelbe kerültem. Nagy hatást gyakoroltak rám a Tamási Áron Gimnáziumban eltöltött évek is.
2) Egyetemi éveid az akkor éledező Történelem Kar aranykorában és egy szélsőségektől tarkított városban zajlott. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?
Egyetemi tanulmányaimat 1992 –ben kezdtem Kolozsváron fizika szakon. Egy évvel később elindult aztán az első magyar nyelvű Történelem Kar. A kezdeti lelkesedés hangulata meghatározta annak a huszonnégy embernek is a pályafutását, akikkel egy csoportban voltam: a lelkesedés nemcsak a hallgatókon, de a tanárokon is eufórikus erőt 
vett. Kiváló tanáraim voltak, többek között a középkorász Tonk Sándor professzor, a Jászvásárból vonaton ingázó régész, László Attila vagy a régi nagyok közül az ókorász Bodor András professzor és az iskolateremtő Jakó Zsigmond. A mi generációnk indította útjára a mai is aktívan működő Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesületét és a hétvégi kirándulások alkalmával a tagozatunk igazi élő csapattá, közösséggé vált. Volt olyan alaklom is, hogy március 15. ünnepségek alkalmával több erdélyi városba is hívtak bennünket előadásokat tartani, például Besztercébe is. Számomra már első évben világos volt, hogy a középkori régészet az, ami igazán érdekel. Nyaranta több ásatáson is részt vettem, így például Szeged mellett egy avar – kori temető ásatásán vettem részt még első éves hallgatóként. A negyedik év után biztos volt, hogy ebben a szakmában szeretnék elhelyezkedni.
3) Szakmai munkásságod elválaszthatatlanná lett a Megyei Múzeumtól, ahol számos projektért felelsz. Milyen kihívásokkal kell egy vidéki múzeumnak ma megküzdenie?
1997 –ben az egyetem befejezése után kerültem a Szatmár Megyei Múzeumba, miközben Kolozsváron folytattam a Nemzetközi Kapcsolatok és Európai Tanulmányok mesteri programot és a Jelenkor Tanszéken szeminaristaként tanítottam. A múzeumban akkor 
csak egy régész volt, egyetlen régi számítógép, a kiállítás poros, elavult volt és a régészeti, műemlékvédelmi munka az egész megyében siralmas állapotban volt. A legfontosabb feladat, amit el kellett végeznünk, a múzeumi infrastruktúra fejlesztése és az állandó kiállítás megújítása volt. 2004 –ben sikerült a régészeti alapkiállítást új köntösbe helyezni, majd miután 2005 –ben főigazgató –helyettes lettem, rám hárult a történelmi és néprajzi szekció felújítása is, melyre 2006 -2007 –ben került sor. A pályázatok révén sikerült elindítani a megyei régészeti repertórium digitális változatát is, számos számítógépet és elektronikai eszközzel sikerült az épületet gazdagítani. 2007 –ben indítottuk el a magyar – román határmenti pályázatokat, ahol elsősorban a nyíregyházi kollégákkal együttműködve számos nemzetközi projekten dolgozunk együtt magyar, román és német szervezetekkel. Intézményünk ma már évente ad otthont regionális és nemzetközi konferenciáknak is, amelyeket rendszerint kiadványok is követnek. Vidéki múzeum révén úgy gondolom a legfőbb feladatunk az, hogy elsősorban a helyi sajátosságokat emeljük ki és tárjuk a közönség elé interaktív, érdekfeszítő módon. Úgy látom, ez az amire a helyi közönség – úgy a román, mint a magyar – nagyon is fogékony. Mindez nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat.
4) Számos jól ismert ásatáson – így a gyulafehérvári érseki székesegyház, az ákosi román kori templom vagy az erdődi várban folytatott munkákban is – aktívan részt vettél. Mi jellemzi ma a Szatmár megyei műemlékvédelmet?
1997 óta a megyében számos ásatáson vettem részt. 1998 és 1999 között a Zilahra vezető út menti ásatásokon tevékenykedtem. Az egyre szaporodó építkezések miatt megyénkben is gyakoribbak lettek a mentőásatások, de a régi helyszíneken is új szelvényeket nyitottunk. Ami a műemlékvédelmet illeti, megyénk és a város is 
ugyanazokkal a súlyos problémákkal küzd, amelyek országszerte jellemzőek és megoldásuk égetően fontos lenne. Városi tanácsosként a Városrendezési Bizottság tagja vagyok, igy a műemlékvédelem szatmári problémáit jól ismerem. Általános jelenség megyénkben is a törvények lazasága, az épületek súlyos, rongált állapota és a helyi hatóságok hanyagsága vagy a sokszor elhúzódó jogi problémák. Megyénk, amely különösen gazdag középkori és újkori építészeti és régészeti emlékekkel, alig száz bejegyzett műemlékkel rendelkezik. A listáról olyan neves épületek is hiányoznak, mint például a Németi Református Templom. A műemlékvédelem a városokban a városkép és az összhatás miatt is nagyon fontos, ebben pedig a XIX. századi polgárházak lakói is részt kell vállaljanak, hisz visszatérő jelenség a lakóházak szakszerűtlen restaurálása, elcsúfítása.
5) Sokak számára ma a múlt megfoghatatlan, értelmet vesztett emlékhalmaz. Mit tesz egy muzeológus, hogy új fényben láttassa a múltat? Taníthat –e a múlt ma minket?
Én úgy látom, hogy a helyi közösség nagyon is fogékony saját múltja iránt. Amióta a múzeum állandó tárlatát kellemesebb környezetben tudjuk bemutatni és a helyi sajátosságokat emeltük ki, a közönség is lelkesebb – még ha számbelileg nem is nőtt a látogatók száma. A magyar közösséget a befelé fordulás, a múltba révülés amúgy is jobban jellemzi, de a román közösséget is meg tudjuk fogni, ha interaktívan, egy élő múltat tudunk bemutatni. Jó látni, hogy ásatásainkon sok az önkéntes gyerek, akik már 11 éves kortól jönnek az ásatásokra. A múlt iránti érdeklődéshez kell persze fogékonyság is, de a mi szerepünk az, hogy aki fogékony erre minél színesebb, élőbb képet kaphasson a múzeum által, amely a legalkalmasabb intézmény múlt és jelen közötti kapcsolat fenntartásában.
6) Évente kerülnek elő Szatmárnémeti földjéből a múlt különböző pillanatának emlékei. Legutóbb a Láncos – templom mögött fedezték fel az egykori középkori templom temetőjének sírjait. Mit rejt még a föld a város alatt?
A legutóbbi mentőásatás a Kálvin téri Láncos templom mellett folyt a városban, ahol a középkori város három temploma közül az egyik, egy gótikus templom állt. A templom alapjai valószínűleg a mai templomtól északra helyezkednek el. Ezt vette körül a XII. századtól a XVII. század végéig használt temető, amelynek nyomaira most bukkantak az útjavítás során. A temető nyomaira már a hatvanas években is rábukkantak az egykori Kazinczy utca sarkán. A városban évente felbukkanó régészeti emlékek bizonyítják, hogy a város történetének különböző korából lehetnek még értékes leletek a föld alatt.
Megjelent a szatmári Friss Újság 2011. április 30-i számában.
Angelo Brelich: the scholar and the man
Angelo Brelich (20. June, 1913 - 1. October 1977) was a leading historian of religion, classical scholar and university professor. His life, scientific legacy and controversial heritage represents a very fascinating topic. His unique life and tragic fate and his scientific activity are not just a small element in the blurred history of the XX. century and an important brick in the great wall of the historiography of Religionswissenschaft, but also an exemplary story of a human struggle between heavenly science and hell -like fate. This short biography about Brelich is just a beginning of a probable research, which aim is to discover not only the well - analyzed historian of religion, but especially the man behind it (at the moment I have poor details about his life, in Italian there are probably a better documentation).
There is great tradition in the historiography of religious studies to write large biographies and scientific monographs about great scholars, who's work were decisive in the field. Historiographical and analytical, sometimes highly critical studies about Raffaele Pettazzoni, Kerényi Károly or Mircea Eliade appear almost in every year. The majority of these works are highlights only the scholar and their scientific legacy, analyzing it in historical and historiographical context. But here are just few works, which are dealing also with the man behind the scholar and his work -which perspective in my opinion is very important. A good example for this aspect is the highly analyzed Mircea Eliade. There are dozens of biographies about him, but the best are which analyze his work and legacy as the fruit of a man and a scholar. His personal life and private struggle - reflected in his detailed autobiography and memoirs - had an important impact in the formation of many of his religious ideas. The human part of a scholar's legacy has the same importance, as his scientific approach and vision. In the case of Angelo Brelich, it is increasingly true.
He was born at 20. June, 1913. in Budapest as the son of an Italian father, and a Hungarian mother. At that time, Budapest was still a multicultural, dynamic city of the Austro - Hungarian Empire, full with possibilities and intellectual power. In 1933 the young Brelich met in Pécs one of his mentors, the well - known Hugarian classicist, Károly Kerényi, who became popular at the same time for the Hungarian public. His classes at Pécs and in Budapest became not only a revolutionary events in the religious studies, but also a meeting place for the cream of the Hungarian intellectuals: poets and writers- such as Szerb Antal, Devecseri Gábor, Karithy Frigyes - were also in the banks of the
fully booked up amphitheaters where Angelo Brelich studied with his colleges, such as Szabó Árpád, world famous historian of the Greek mathematics, Borzsák István, the translator in Hungarian of Tacitus, Hahn István, the great historian of Hellenistic world and Szilágyi János György, leading historian of Greek and Etruscan art. Brelich became highly influenced by the carismatic and intellectual power of Kerényi, who's concept about the Greek religion, politheism and religion in general became crucial for the beginner scholar, Brelich. His first publications in 1937 and 1938 were written in Hungarian and Italian (1). His doctorate was also written in Hungarian (A triumphator. Pécs, 1937). His first works about Latin epigraphy and Roman religion reflects the archetypal and mythological vision of Kerényi about religion, influenced as we known by Young's psychology. Another 
person, who influenced Brelich scientific vision and evolution, was the world- famous Roman historian and archaeologist, Alföldi András.
In 1938 Brelich left Hungary, going with his parents in Italy. At that time Italy - such as the whole Europe - became a dangerous place for scholars, which worked with ideologies, religion. In Rome he became assistant of great Italian historian of religions, Raffaele Pettazzoni (2), who was at that time the leading scholar of Religionswissenschaft. His methodology was totally different from Kerényi's, being the leading scholar of the historical theory of Religion.
Angelo Brelich became an officer of the Italian Army of Mussolini. During the II. World War, German troops captured Brelich as an " antifascist" in Thessaloniki. He escaped from German captivity in Gyékényes, Hungary (3), near the Yugoslavian border. He came to Budapest, where he was internated, but his his freedom was assured till 19. March 1944., when the Gestapo captured him. He was tortured and tooked in a concentration camp. During this harassed period he had the power to translate the Chinese philosopher's, Chuang- Che works in Hungarian.
After 1945 Brelich life became totally weld with Rome and the faculty of Pettazzoni. In his 1949 work, Die geheime Schutzgottheit von Rom (La divinità protettrice segreta di Roma), Brelich presents the first time a unique approach of analyzing an ancient Roma religious act: he tried to unify the theory of Kerényi and that of Pettazzoni in a new, so called analytical method (ricerca analitica). Together with Pettazzoni, he became the founder of the famous Scuola storico-religiosa romana with such ilustred students as Ernesto De Martino, Ugo Bianchi, Vittorio Lanternari, Dario Sabbatucci and Alessandro Bausani (bibl.). In the 50's his vision radically changed from Kerényi's, and their personal and scientific relationship also broken gradually. His studies about Roman creation and founding myths (4) such as about the Greek heroes (5) reflects a new vision about the interpretation of ancient religion. His interests changed gradually in the direction of the general problems and methods of religious studies. Many of his ideas about the heroes and death -conception anticipated the works of Eliade and Campbell.
I
n his late works he was passionate by the polytheism. His monumental work, (Introduzione alla storia delle religioni, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1966) was a great achievement of a triumphal scientific lifetime, general in many of the great historians of religions (Eliade, Bianchi also coordonated an encyclopedia about "history of religion").
This part is well -known by everybody who are interested in religious studies. But at that night in Octomber 1. 1977, a 64 years old man, a great scholar with a unique concept about religion, numen and spirits committed suicide. Why? Who is Angelo Brelich, the man? The man, who became "Triumphator" in his beloved field of research, who - as a historian of religion - probably had also a personal God or vision about life, meaning of life and about spiritual destiny. Why this man committed suicide?
I'm really curios about the details, which was all written in his memoirs. My aim is, to find some sources not only about the scholar, but about this struggling man. There are probably some books about his life in Italian (being well - known in Italy, in Rome there is even a street named after him).
Hope, that I could continue this article about one of the XX. century's great minds and spirits.
Fundamental works:
- Brelich, Angelo, Aspetti della morte nelle iscrizioni sepolcrali dell'impero romano, Budapest (Istituto di numismatica e di archeologia dell'Universita Pietro Pazmany), 1937
- Brelich, Angelo, A halalszemlelet formai a Romai birodalom sirfeliratain, Budapest (Magyar Nemzeti muzeum), 1937
- Brelich, Angelo, Trionfo e morte, Bologna, Zanichelli, 1938
- Brelich, Angelo, Vesta, Zurich, Rhein, c. 1949
- Brelich, Angelo, Die Geheime Schultzgottheit von Rom, Zurich, Rhein-Verlag, c. 1949
- Brelich, Angelo, Tre variazioni romane sul tema delle origini, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1955
- Brelich, Angelo, Un culto preistorico vivente nell'Italia centrale, Bologna, Zanichelli, 1955
- Brelich, Angelo, Gli eroi greci: un problema storico-religioso, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1958
- Brelich, Angelo, I figli di Medeia, Roma, Marzioli, 1959
- Brelich, Angelo, Il politeismo, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1960
- Brelich, Angelo, Guerre, agoni e culti nella Grecia arcaica, Bonn, Habelt, 1961
- Brelich, Angelo, Introduzione alla storia delle religioni, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1966
- Brelich, Angelo, Paides e Parthenoi, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1969
- Brelich, Angelo, Aristofane. Commedia e religione, Sl., s.n., 1969
University courses
- Brelich, Angelo, Introduzione allo studio dei calendari festivi. Università degli studi di Roma, Facoltà di Lettere e Filosofia. Anno accademico 1953-54, Roma, Ed. dell'Ateneo, 1954
- Brelich, Angelo, Heros. Il culto Greco degli eroi e il problema degli esseri semi-divini. Anno accademico 1955-1956. (Università degli studi di Roma. Facoltà di Lettere), Roma, Ed. dell'Ateneo, 1956
- Brelich, Angelo, Le iniziazioni. Parte seconda: sviluppi storici nelle civilta superiori, in particolare nella Grecia antica, Roma, Ediz. dell'Ateneo, 1961
- Brelich, Angelo, Introduzione alla storia delle religioni. Parte prima. Anno accademico 1961-62, Roma, Ed. dell'Ateneo, 1965
- Brelich, Angelo, Introduzione alla storia delle religioni. Parte seconda. Anno accademico 1962-63, Roma, Ed. dell'Ateneo, 1965
- Brelich, Angelo, Introduzione alla storia delle religioni. Parte terza: anno accademico 1963-64, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1964
- Brelich, Angelo, Introduzione alla storia delle religioni. Parte quarta: anno accademico 1964-65, Roma, Ed. dell'Ateneo, 1965
- Brelich, Angelo, Le iniziazioni: anno accademico 1959-60, Roma, Ediz. dell'Ateneo, 1960 (rist. a cura di Andrea Alessandri e Prefazione di Daniel Febre, Roma, Editori Riuniti university press, 2008)
- Brelich, Angelo, Appunti su economia e religione: anno accademico 1965-66, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1966
- Brelich, Angelo, Presupposti del sacrificio umano. Anno accademico 1966-67, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1967 (rist. con Prefazione di Marcello Massenzio, Roma, Editori Riuniti, 2006)
- Brelich, Angelo, Problemi di mitologia 1.: un corso universitario, Bari, Dedalo libri, 1972
Translations, Introductions, Recension
- Jung, Carl Gustav e Kerenyi, Karoly , Prolegomeni allo studio scientifico della mitologia, trad. di Angelo Brelich, Torino, Einaudi, 1948
- Philippson, Paula, Origini e forme del mito greco, (a cura di Angelo Brelich), Torino, Einaudi, 1949
- Kerenyi, Karoly, Miti e misteri (a cura di Angelo Brelich), Torino, Einaudi, 1950
- Kerenyi, Karoly, La mitologia dei greci. I racconti sugli dei e sull'umanità (a cura di Angelo Brelich), Roma, Astrolabio, 1951
- Pettazzoni, Raffaele, Gli ultimi appunti di Raffaele Pettazzoni, (a cura di Angelo Brelich), Roma, C. Marzioli, [1961?]
- Kerenyi, Karoly, Figlie del sole (prefazione di Angelo Brelich), Torino, Bollati Boringhieri, 2008
- Pettazzoni, Raffaele, Le religioni misteriche nel mondo antico (a cura di Angelo Brelich),Roma, Perrella, 1953
- Kerenyi, Karoly, La mitologia dei greci. I racconti sugli dei e sull'umanita. (A cura di Angelo Brelich), Roma, Ed. Astrolabio, 1952
Posthumous works
- Brelich, Angelo (e altri), Readings in mythology, New York, Arno Press, 1978
- Brelich, Angelo, Storia delle religioni, perché? (introduzione di Vittorio Lanternari), Napoli, Liguori, 1979
- Angelo Brelich e altri, Egiziani e Sumeri, Roma-Bari, Laterza, 1981
- Brelich, Angelo, La consistenza di una eredità, Roma, s.n., 1983
- Brelich, Angelo, I greci e gli dei (a cura di Vittorio Lanternari e Marcello Massenzio), Napoli, Liguori, 1985
- Brelich, Angelo, Il cammino dell'umanità, Roma, Bulzoni, c. 1985* Brelich, Angelo e M. Meslin, Religione e storia delle religioni, Roma-Bari, Laterza, 1988
- Brelich, Angelo, Mitologia, politeismo, magia e altri studi di storia delle religioni, 1956-1977 (a cura di Paolo Xella), Napoli, Liguori, 2002
- Brelich, Angelo, Come funzionano i miti: l'universo mitologico di una cultura melanesiana (a cura di Maria Grazia Lancellotti), Bari, Dedalo, 2003
- Brelich, Angelo, Presupposti del sacrificio umano (prefazione di Marcello Massenzio), Roma, Editori Riuniti, 2006
- Brelich, Angelo, Tabù, miti e società. Economia e religione nell'analisi delle culture (a cura di Colette Nieri), Bari, Dedalo, 2007
- Brelich, Angelo, Il politeismo (a cura di Marcello Massenzio e Andrea Alessandri; prefazione di Marc Augé), Roma, Editori Riuniti, 2007
- Brelich, Angelo, Le iniziazioni (a cura di Andrea Alessandri; prefazione di Daniel Fabre), Roma, Editori Riuniti, 2008.
Other works
- Brelich, Angelo, Commemorazione di Raffaele Pettazzoni. Tenuta il 26 marzo 1960 nella Facoltà di Lettere e filosofia dell'Università di Roma, Roma, Marzioli, 1961
- Brelich, Angelo, Ai margini del 10. Congresso internazionale di storia delle religioni: Marburgo, 1 e 17.9.1960, Roma, Marzioli, 1961
- Brelich, Angelo, Situazione attuale degli studi di storia delle religioni, Debrecen, ?, 1967
Studies about Brelich
- Perennitas. Studi in onore di Angelo Brelich, Roma, Edizioni dell'Ateneo, 1980
- Scritti in memoria di Angelo Brelich promossi dall'Istituto di Studi storico-religiosi dell'Università degli studi di Roma (a cura di Vittorio Lanternari, Marcello Massenzio, Dario Sabbatucci), Bari, Dedalo, 1982
- Francescon, Elena, Raffaele Pettazzoni e Angelo Brelich. La storia delle religioni tra lo storicismo e il comparativismo, Firenze, Clinamen, 2005
- Angelo Brelich e la storia delle religioni: temi, problemi e prospettive: atti del Convegno di Roma, C.N.R., 3-4 dicembre 2002 (a cura di Maria Grazia Lancellotti e Paolo Xella), Verona, Essedue, 2005
- Perrotta, Erich, Identità e crisi della cultura occidentale: storia delle religioni e
- filosofia della storia ne Il cammino dell'umanità di Angelo Brelich (tesi di laurea)
Darwin az ikonok alatt
Nem térnék ki az evolúcióelmélet és a kreacionizmus XX. század második felében kialakult közös támpontjaira és azok ingoványos, de mégis intelligens mozgatórugóira, megteheti ezt az olvasó számos szerző – többek között Pierre Teilhard de Chardin – könyveit olvasva. Ami sokkal inkább érdekes – különösen a Kolozsváron is hamarosan előadást tartó Balogh Béla előadásának apropóján –, az ezoterikus és ál- vagy féltudományos tézisek egyre nagyobb ívű elterjedése, amelynek nemcsak Magyarországon van különálló médiája és szócsöve, de a mindig is babonásabb román társadalomban is óriási népszerűségnek örvend. Úgy tűnik, hogy a vakon hívés valóban ártó és korlátozó világából a kiutat nem a racionális tudomány, hanem az illegő–billegő, kényszeres kompromisszumokra képes ezoterika találta meg a társadalom nagyobb tömegeinek körében. Bár kétségtelen, hogy egy olyan társadalomnak, amelynek 85 százaléka szó szerint hiszi, hogy a világegyetem hat nap alatt keletkezett a benne található összes elemmel és létezővel, már az ezoterika nyújtotta nyitottság és féltudományos látásmód is új dimenziókat nyit. Az ezoterikus tanok divatjáról már a hatvanas években Eliade is írt, jól l
átva ennek az irányzatnak későbbi, az információs robbanással bekövetkező hallatlan népszerűségét. Ezeknek az irányzatoknak nincs egységes álláspontja sem a tudományos világ, sem a különböző vallások téziseiről, ennélfogva függetlenként, meghatározhatatlan kultúrdivatként terjednek – immár különálló médiaszerverekkel. Nehéz lenne megmondani, hogy mi az „ártalmasabb” a szellemnek és léleknek: egy szinkretista, olcsó ezoterikus, vagy egy vakon hívő, dogmákat szóró prédikátor, de az egyre terjedő jelenségre mind szociológusoknak, mind vallástörténészeknek (Romániában ez jóformán ismeretlen fogalom a két nagy szerző – Eliade és Culianu – öröksége ellenére) oda kellene figyelnie. Romániában a társadalom nagy része még mindig az Ortodox Egyház sötét bűvkörében él, amely jelenség nemcsak a kulturális ismereteket, de az érzelmi intelligenciát és az interetnikus kapcsolatokat is mélyen befolyásolja. A fiatalabb generáció egyre nagyobb arányban igyekszik beleszületett vallásán túltekintve elemezni környezetét, és a mai információs tumultusban erre mindenkinek a lehető legnagyobb esélye megvan, kérdés, hogy kit milyen erős kötelék zár el a másképpen gondolkodástól.
Ezt a kettőséget támasztja alá egy nemrég készített, még csak részleteiben közölt kutatás, amely 460 iskolást kérdezett 3 iskolában evolúcióról, Istenről és teremtésről. A kutatás eredményeit remélhetőleg a szerző és szakmai vezetője részletesen bemutatja a kolozsvári közönségnek is, a téma pedig egy szakmai fórumot is megérne. Az előzetes eredményekből kiderül, hogy a diákok keveset tudnak az evolúcióelméletről, de nagy részük igényt mutatott a darwini elmélet részletesebb megismertetésére – elsősorban interaktív oktatási módszerek révén. A felmérés alapvető tanulsága az, hogy az oktatásban – véleményünk szerint minden osztályban – kötelező lenne bevezetni az evolúcióelméletet és annak különböző tudományos irányzatait és képviselőit, hisz ennek igénye és szükségessége egyértelműen bizonyított. A kérdés itt is a tanárok felkészültsége, ideológiai hozzáállása és a megfelelő taneszközök, szemléltető eszközök, filmek és interaktív anyagok megléte.
Hasonlóan égető probléma a „vallásórák” sorsa: miközben 1990–ben Ceauşescu fényképeit leváltották az ikonok az osztályokban, véleményünk szerint mára már sokkal fontosabbá vált a vallásórákon vallási irányzatokról, a kereszténység eredetéről és korai történetéről, keletkezéséről és multikulturális közegéről beszélni, mintsem a mindenki által ismert bibliai történeteket középiskolákban is csontig rágni. A középiskolai vallásoktatásnak sokkal inkább egy vallástörténeti oktatássá kellene válnia, ahol a Romániában oly nagy kultusszal rendelkező, de alig ismert vallástörténésznek, Eliadénak és Culianunak módszere szerint az ifjú generáció megismerheti a világ szellemi és kulturális sokszínűségét, és egy ilyen interaktív kaland révén elérhetjük a kérdező, kíváncsiskodó katartikus élményét.
Megjelent a Szabadság 2011. április 20 -i számában.
Múltból faragott jelen
A régészeti parkok jelentőségéről
The restauration and restoration of ancient buildings and ruins is a highly debated topic. In western Europe it is a general phenomena to transform the ruins into something real - like, atractive and interactiv object. Archaeological Parks from Xanten, Carnuntum, Aquincum and others are good examples how could we interpretate our heritage. Alburnus Maior, Porolissum, Micia, Potaissa, Sarmizegetusa Regia are just some few examples of possible archaeological parks in Romania. (see the defin
ition of a museum by EXARC)
A múltból származó emlékek egyszerűen „nyakunkba” csöppennek azzal a pillanattal, hogy egy adott ország területén megszületünk. Az, hogy ezekkel az emlékekkel mit kezünk, legtöbbször a kor mentalitását tükrözi: elpusztíthatjuk, átalakíthatjuk, ezerféle identitásunk részévé tehetjük és netalán, megőrizhetjük őket. Verespatak sokat hangoztatott példája rámutat egy Romániában szinte ismeretlen jelenségre: a régészeti parkok hiányára.
Számos, magát „progreszistának” valló egyén a régmúlt tárgyiasult emlékeit is felesleges fossziliának véli, amelyekben csupán a huszadik század vért izzadt ideológiának táptalaját látja. Ezzel egy olyan jelenben kívánkozik élni, amelyből ignorálja a múlt legevidensebb nyomait, annak tárgyiasult, épületek, szobrok, régészeti lelőhelyek formájában fönnmaradt emlékeit. Egy másik irányzat hajlamos egy történelmi emlékmű „értékét” ideológiai szűrőn át látni: szent helyek, nemzetek bölcsőhelyei, ősapák és ősanyák első lábnyomai sorakoznak szerte Európában és a világon. Dákok, hunok, ómagyarok nemzeti 
emlékhelyeiből egész listát mutathatna úgy Magyarország, mint Románia, amelyek megőrzése és a közönség számára láttatott módja enyhén kifogásolható.
Ami elszomorító, de szervesen beilleszkedik a román turizmus problematikájába, az elhanyagolt és pusztulásra ítélt történelmi emlékek hosszú listája. A turisztikai potenciál szempontjából Európa negyedik államaként számon tartott Románia minden zegzugában kastélyokkal, várromokkal, omladozó grófi palotákkal, színes tégláit és mozaikjait könnyező szecessziós épületekkel találkozunk, amelyekben egy haladó európai nemcsak a múlt hol egyedülálló, hol sajátosan regionális művészeti alkotásait látná meg, de dollármilliókat hozó turisztikai forrást is. Ebből az óriási emlékanyagból, melynek sorsa egyelőre Damoklész kardja alatt feszeng, most csak a régészeti emlékhelyeket szeretném részletesebben tárgyalni.
A 2000 –ben elfogadott 43 –as számú törvény volt hosszú idő után az első, amely a romániai föld alól előkerült emlékek jogi sorsáról, kezeléséről és megőrzéséről rendelkezett. A törvény kései kidolgozásának lett áldozatául számtalan régészeti emlék mellett a Troesmisi Várostörvény (Lex Municipalis), amelynek több kilós bronztáblái máig rejtélyes körülmények között hagyták el az országot.
A régészeti patrimónium védelméről szóló törvényt 2006 –ban kisebb módosításokkal újra elfogadták, míg legutolsó módosításai már 2010 –ben, Kelemen Hunor miniszteri tevékenységéhez kötődnek. A törvényben nemcsak a régészek munkájának, hivatásának és tevékenységének találjuk meg a sok helyütt gyakorlatilag megvalósíthatatlan előírásait, de a nemzeti jelentőségű régészeti emlékekről is szó esik. A lelőhelyek kategóriákba sorolása – régészeti patrimónium, nemzeti régészeti lelőhely és világörökségi emlékhely – még nem oldotta meg ezeknek a régészeti emlékeknek a valódi megőrzését, a restaurálás helyi problémáit és a helyszínek fenntartásával, megőrzésével járó pénzügyi akadályokat, amelyekkel az intézmények és a sza
kemberek a gyakorlatban találkoznak. A Hátszeg vidéki dák erődítmények ugyan felkerültek a nemzeti jelentőségű emlékhelyek listájára, de ezek többségében az ásatások, a restaurálás és a felvigyázás az anyagi problémák miatt szinte lehetetlenné vált. Bár a dák főváros, Sarmizegetusa Regia UNESCO – listás emlékhely, mégis lehetséges, hogy egy ilyen jelentőségű és a világon egyedülálló régészeti lelőhelyen a nagy körszentély cölöpjeit ellopják és megrongálják. A lelőhely sem tájékoztatóiban, sem a turisták elszállásolásának szempontjából nem tudja kiaknázni a benne rejlő turisztikai potenciált. Az egykori római Dácia területét mintegy kétezer éve több tízezer római katona és kereskedő a birodalom minden tájáról elözönlötte: szíriaiak, marokkóiak, germánok de még a majdani ködös Avalon egykori lakói is ide keveredtek és virágzó városi kultúrát hoztak létre. Az, amit mi Kolozsvár (Napoca) utcáin banduk
olva látunk tört része annak, amit Gyulafehérváron (Apulum), Ulpia Traiana Sarmizegetusán (Várhegy),Micián (Vecel) netalán Porolissumon (Mojgrád) láthatunk. Ezek a kiváló állapotban fönnmaradt régészeti lelőhelyek mind óriási turisztikai potenciált jelentenek nemcsak a rómaiak által is csodált táj szépsége, de a magasztos és gazdag régészeti emlékek révén is. Úgy Micia, mint Torda vagy Porolissum – hogy csak néhányat említsünk a római lelőhelyek közül – kiválóan alkalmas lenne a németországi Xantenhez hasonló Régészeti Park és szabadtéri Múzeum kialakítására. Az egykori Castra Vetera területén kialakított régészeti park teljes hosszában rekonstruált városfallal, római templommal, interaktív játékokkal, gladiátorviadalokkal, egészében restaurált római színházban rendezett koncertekkel várja az oda látogatókat – akik a látványtól elbűvölve természetesen nagy számban érkeznek évente. Ugyanezt láthatjuk az ausztriai Carnuntum (Petronell és Bad Deutsch- Altenbu
rg) vagy szerényebb változatban Aquincum (Óbuda) esetén is. A régészeti emlékek restaurálása és újjáépítése ugyan a szakma egyik érzékeny pontja (jó példa erre a visegrádi vár esete) ám kétségtelen, hogy a rekonstruált épületek impozáns hatása és turisztikai vonzása fontos forrást jelent a szakemberek minőségi munkájának további folytatásához is.
A Szabad – téri Régészeti Múzeumok és Kísérleti Régészet Nemzetközi Szövetsége (EXARC) világszerte mozgalmat indított az emberi régmúlt emlékeinek szakszerű restaurálásáért, amely révén nemcsak a források maradnak fönt a jövő szakembereinek, de ezekben az interaktív időkapszulákban a látogató valóban egy más világba csöppen, amely a Disneyland hatáshoz hasonlóan úgy gyereknek, mint felnőttnek egyedülálló élményt tud nyújtani.
Romániában sorakoznak a Xantenhez hasonló emlékhelyek. Ehhez szerencsésen társul felénk egy olyan természeti táj, amelyhez hasonlót a rómaiak is ritkán láttak. Jelenünket és jövőnk forrásait, generációk kulturális igényét és szomját olthatnánk régmúlt kövek hű megszólaltatásával: színesen, érdekesen, hisz a múlt embere sem szürkén és romokban látta jelenét.
Verespatak előre látható sorsa jól bizonyítja, hogy Romániában az érték fogalma távol áll az európaiság elveitől.
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap 2011. március 17 -i számában.
Kalandorok és kőkatedrálisok
While in the Near East city - states are fighting and pyramids are built, in Europe many neolithical cultures arise. The main revolution, that changed Europe in that time was the aparition of domestication and agriculture, which lead to many sedentary settlements. Some cultures - such as the world famous Vinča – Tordos culture - was so evolved, that they probably used a kind of symbol - writing too. Other tribs - many examples in Western Europe - built megalithic structures, tombs the most famous beeing Stonehenge, Newgrange, Carnac, Los Millares. Europe begins his history.
Míg a Nílus mentén létrejött az ókori világ első állama és a Folyamköz területén városok virágoztak és legendák születtek, addigra Európában, térségünkben is csirázni kezdett a történelem.
Európát sokáig vadászó, gyűjtögető törzsek lakták, akiknek életét parányi tárgyakból, aprócska, hátrahagyott emlékekből igyekszik összeilleszteni a régészet és a történelemtudomány.
Mivel nem éltek letelepedett életmódot, létezésüket nem hirdetik magasztos városfalak, gazdag és változatos régészeti anyag. Különböző kultúrákba való sorolásukat elsősorban kerámia tárgyaik teszik lehetővé, amely a Kr.e. VIII. évezredtől már nagy mennyiségben árasztja el Európa különböző tájait, jelezve egy új korszak kezdetét.
Az otthont adó búza esete
A gyökeres változást a későkőkorszaki (neolitikumi) ember életében az állatok háziasítása és a növények termesztése jelentette. A két folyamat mindenhol máskor és másképp következett be, elsősorban a természeti adottságoktól függően és máig rejtély, hogyan is zajlott pontosan ez a folyamat, milyen növényeket és melyik állatokat háziasította az ember először Európában. Egyes vélemények szerint Afrikából, mások szerint Anatóliából beáramló törzsek hozták be azokat, az ott már háziasított növényeket, amelyek itt is el fognak terjedni. Bárhogy is történt, Kr.e. 6000 körül már számos olyan közösség ismert Délkelet Európában, amelyik letelepedett életmódot folytat, településeket alkotnak, amelyek létrejötte magával vonja a települések közötti rivalizálást, kereskedelmet, önfenntartás problémáit – más szóval az állandó fejlődés igényét és szükségességét. Európában „történelmi” közösségekről akkor beszélhetünk, amikor ezek az első, szerény, fából, nádból és földkuckókból álló települések megszületnek. Elsőként a mai Thesszália tájain alakul ki ilyen közösség, az ún. Sesklo kultúra, majd elterjed a Duna mentén, Ukrajnában és Közép –Európában is. Kr.e. 5000 –ben szinte egész Európát beborítják az apró települések, amelyek nemcsak etnikai, de kulturális, majd politikai és gazdas
ági szövetségben és kapcsolatban állnak egymással. Kultúrák sokasága jött létre, amelyeket ismét egyéni kerámiájuk különböztette meg egymástól: legelterjedtebb az egész Közép – Európában létrejött Körös-Starčevo-Criş kultúrkomplexum volt, melynek hordozói minden bizonnyal élénk kereskedelmet folytattak egymással.
Erdély rejtélyes jelei
1875 –ben egy vérbeli kutató család leánya, a világ első régésznője Torma Zsófia a mai Hunyad megye szívében található Tordos település mellett szenzációs felfedezést tesz: megtalálja a Kr.e. 5000 körül virágzó Vinča – tordosi kultúra első emlékeit. 1908 –ban Miloje Vaszics szerb régész Vinča falu mellett azonosítja ennek a kultúrkörnek a másik névadó települését.
Az új kultúra hordozóit egészen magas fokú műveltség jellemezte. Búzát termesztettek, szarvasmarha - tenyésztéssel foglalkoztak, házaik tapasztott agyagpadlójúak voltak. Kerámiaművességük már rendkívüli változatosságot mutat, hisz edények sokaságán kívül apró agyagszobrocskákat is készítettek, amelyek változatos és igen izgalmas szellemi – vallásos életre utalhatnak. Hétköznapjaik eseményei a történelem ködébe vesznek, de gazdag régészeti emlékeik arra utalnak, hogy élénk kapcsolatot fol
ytattak nemcsak más, európai kultúrákkal, de akár a Közel – Kelet fejlett civilizációival is. Ezt erősítette meg az a nagy port kavart lelet, amelyet 1961 –ben Nicolae Vlassa régész csapata talált meg a Fehér megyei Tatárlakán. A tatárlakai leletek néven elhíresült agyagtáblácskákon rejtélyes jelek sorakoznak határozott elrendezésben, amely egyértelműen készítésükkor üzenetképp szolgált. Számos külföldi kutató is vizsgálta a táblácskákat és míg sokan a világ első írásos emlékét látják, addig mások a tisztázatlan felfedezési körülmények miatt kétségbe vonják a lelet 7000 éves mivoltát. Kétségtelen azonban, hogy a Balkánon és Kelet –Európában is előkerült hasonló írásjelek miatt ma már nem él az az elv, miszerint az írás egy helyről terjedt volna el szerte a világon.
A kőkatedrálisok kora
Az újkőkor utolsó szakaszában és a fémhasználat kezdetén, Kr.e. 4000 körül különösen Nyugat - Európa tájain egy érdekes jelenség üti fel a fejét: óriási, több tonnás kövekből összeállított rejtélyes formájú sírok, kőkörök és szegélyezett utak jelennek meg. Ezek a megalitikus emlékek elsősorban Írországban, Angliában, Hollandiában, Dániában és Franciaországban kerültek elő, de akad példa rá Máltán és az Ibér félszigeten is. Leghíresebb példája a máig kultuszhelyként szolgáló 
Stonehenge vagy az írországi Newgrange. Ezeket a gigászi munkából létrehozott kultikus helyeket több generáció épitette, elsősorban vallási, de politikai célokból is: ahogy a középkori katedrálisok vizuális ütőereje, hatása egy városjelentőségét és nagyságát hirdette, úgy ezek a több tonnás, olykor díszesen faragott kövek egy – egy törzs évszázadokon át történő hegemóniáját biztosította. Útjelző és marker volt a tájban, amelyet minden arra járó ismert és tudta, hogy kik építették. Vallásos értelmük és üzenetük rejtett máig, de a mai kutatás rámutatott ezeknek az embereknek asztrológiai és matematikai tudására is.
Az európai kőkor a réz, majd a bronz széleskörű elterjedésével ér véget, és lép az akkor még „ifjú” kontinens fokozatosan a civilizációk nyomdokába.
Megjelent a szatmári Friss Újság 2011. március 5-i számában.
História: Az Indus - völgyi civilizáció
The Indus valley civilization (3300 - 1900 BC.) was one of the greatest civilizations of ancient times. When in Egypt pharaohs were fighting for power and unification and in Mesopotamia the legedary kings of the city - states built their walls, near the Indus river some enigmatic people created a unique culture with great cities, irrigation systems, huge baths and other technological innovations. It was a great prelude before the age of the Vedas...
Miközben Egyiptomban és Mezopotámiában városok születtek és istenek harcoltak egymással, az Indus völgyében, forró tájakon is új civilizáció sarjadt: India elkezdte történelmét.
India ma is a kavalkád és a kulturális sokszínűség országa. Annyi nyelv, nép és annyiféle történelem lakja, amennyivel kevés terület dicsekedhet. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a kulturális sokszínűség a Védákban leirt mitikus korral vette kezdetét, amikor villámszóró istenekként az árják elözönlötték a mai India és Pakisztán területét. A XIX. század végén áskálódó angol kalandorok révén azonban kiderült: volt a legendák kora előtt is történelem e tájakon.
Kr.e. 3300 körül az Indus folyó völgyében, a mai Pakisztán teljes területét átfogta egy olyan kultúra, amelynek lakóiról, eredetéről és mindennapi tevékenységéről nagyon 
keveset tudunk, ám emlékeik, amelyet hátrahagytak egy nagyszerű és bonyolult civilizációt sejtetnek. E kultúra nyomainak első emlékeit indiai és angol régészek az 1920 –as években kezdték el felfedezni (elsőként a nagyszerű Harappa város romjait) és az ásatások azóta is folynak. A Harappa – kultúrának is nevezett Indus – völgyi civilizáció (Kr.e. 3300 – 1900) ma számos települése ismert, ahonnan óriási mennyiségű és változatos régészeti emlékanyag kerül elő mai napig: Harappa, Mehrgarh, Lothal és Mohendzsodáro, amely 1980 óta a Világörökség része lett.
Higiénia az Indus – völgyében
A Harappa – kultúrát ma több szakaszra bontják. A máig ismeretlen eredetű népcsoport, amely ezt a kultúrkört alkotta egy neolitikumi világból hozta létre letelepedett életmódját. Az első városokban már nyomait találjuk az állatok háziasításának, a távolsági kereskedelemne
k és a települések szerkezete is egyre bonyolultabb társadalomképre utalnak. Ekkor jelennek meg azok a máig rejtélyes jelek és képek is, amelyeket pecséteken, kerámiák falain és apró csontlapocskákon találunk: az Indus – völgyi „írás” mintegy 417 fennmaradt szimbólumát máig nem tudták megfejteni. Sokak szerint nem is írásról, hanem sokkal inkább egy bonyolult kereskedelmi és vallási jelképrendszerről beszélhetünk, olyanról, amelynek nyomait megtaláljuk úgy a hieroglifák kora előtti Egyiptomban vagy Krétán is. Az írás kialakulása talán egy aprócska lépésre volt az Indus – völgy lakóitól, ám egyelőre kétséges, hogy valóban sikerült –e írássá fejleszteni a kereskedelem és a társadalom igényei révén használatba került szimbólumokat. Nyelvüket 
máig nem tudták egyetlen ma ismert, vagy kihalt nyelvcsoportba sem teljes biztonsággal besorolni.
A térség, amelyet a nagy szárazság és zord körülmények jellemzik, Kr.e. 2600 körül óriási virágzásnak indul. A mai Pakisztán és India nyugati területén mintegy 1000 várost fedeztek fel a régészek, amelyek ebben a korban indultak virágzásnak. A városokban több ezer ember is élhetett, házaik csoportosan helyezkedtek el, talán vérségi vagy társadalmi helyüket tükrözve. A lakók elsősorban állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkoztak, amely a fejlett csatornázás révén vált lehetővé. Kereskedelmet folytattak a sumér városokkal, de nyomait találták az ókori Kínával való kapcsolatoknak is. Elsősorban a gyapotkereskedelemre szakosodtak, de régészeti 
anyaguk – változatos kerámiacsoportok, bronz és réztárgyak – arra utal, hogy kézművesiparuk is igen gazdag volt. Sem társadalmi rétegződésükről, sem vallásukról de még történelmükről sem tudunk szinte semmit. Egyes városokban falakat és erődítményeket is felfedezni véltek egyesek, ám ezek szerepe és a települések közötti kapcsolat egyelőre rejtély a történészek számára.
A fejlett Harappa kultúra nagyobb városaiban medencéket, fürdőket és szennyvízcsatornákat fedeztek fel, amelyek a maguk nemében elsők a világon: a mai India körülményeihez képest meglepő, hogy pont itt alakult ki a higiénia magasfokú igénye és gyakorlása.
Egy metropolisz élete
Mohendzsodáro („a halottak dombja”) az összes város közül a legnagyobb lehetett. Lakossága fénykorában 35000 fő lehetett és fejletsége csak a nagy sumér és görög városokhoz hasonlítható. Rakhaldas Bandyopadhyay indiai régész 1922 –ben kezdi el az ásatásokat, amelyeket amerikai régészek folytatnak a 60 –as évekig. A nagyszabású ásatások ellenére a városnak csak néhány százalékát sikerült eddig feltárni, ám így is rendkívüli eredményekkel szolgált e rejtélyes kultúra megértéséhez: a város két nagy részre, a fellegvárra és környékére osztható. A “fellegvárnak” nevezett magaslaton óriási méretű épületek és termek találhatóak, a házak szorosan egymás mellett helyezkednek el. Ugyanitt találtak számos nagy medencét, amely sokak szerint közfürdőkként szolgáltak. Az ásatások során innen k
erült elő két, mára már ikonikus lelet: az Indus völgyi “papkirály” szobra, amely kidolgozásában és öltözetében is egyedülálló a világon és a „táncoló lány” bronzszobra, amely kecsességében a hindu istenek kéztartására utal.
Az Indus – völgyi kultúra bebizonyította, hogy van „történelem” a legendák előtt is. India e korai, sokáig ismeretlen története rávilágított az emberi vándorlás és fejlődés folyamatos jellegére és a változások elkerülhetetlenségére is: Harappa és Mohendzsodáro fénykora Kr.e. 2000 után az indo – árja népességek beáramlásával véget ért, átadva helyét egy másik, új és nagyszerű kultúrának. Elindul a Védák kora…
Megjelent a szatmári Friss Újság február 19 -i számában.
História: Háborúk a Paradicsomban
Short story of the summerian city - states: a history from the biblical Eden, where peace wasn't a gift but an achievment.
On the end of the article, you can watch the briliant video series about the myth of Gilgamesh, made by a student from New Zeeland.
Közismert történet, hogy Ádám és Éva az eredendő bűn miatt angyalok kíséretében kénytelen volt elhagyni a mesés Paradicsomot. Ám ez a „Paradicsom” a régészet tükrében egyáltalán nem ennyire mesés.
A mai Irak területe a világtörténelem bölcsője. A görögök „Mezopotámiának”, folyóköznek nevezték el, hisz a térség két legfontosabb életadója, a Tigris és az Eufrátesz között húzódik el egy igen változó, hol szélsőséges, hol kellemes megélhetést biztosító területként. A sivatagos, hegyvidékes térség között óriási zöld oázisként pihen ez a terület, így már a legkorábbi időkben is lakott volt.
Már hétezer évvel eze
lőtt, a Zagrosz és a Kaukázus hegyvidékéből nomád, majd félnomád életmódot folytató, nyelvükben, kultúrájukban ismeretlen népek fokozatosan délre vándoroltak, a Perzsa – öböl akkor még sokkal szélesebb és termékenyebb vidékére. A térség minden bizonnyal „Paradicsomként” szolgált az ide érkezőknek, hisz az új földrajzi környezet és a kecsegtető szomszédság gyökeresen megváltoztatta életvitelüket, kultúrájukat (gondoljunk csak az anatóliai és palesztinai népcsoportokra, akik ekkor már szoros kereskedelmi kapcsolatban vannak). Ezek a „presuméroknak” és „protoakkádoknak” nevezett népek kezdetben kézzel készítették kerámiáikat, fazekaikat, ám az ötödik évezred közepén az ún. Ubaid – kultúra virágkorában megjelenik a fazekaskorong, ami forradalmasítja a frissen letelepedett közösségek életét.
A fazekaskorong mellett – ami „iparivá” tette a kerámiatermelést és a kereskedelmet - egy másik nagy innovációja a mezopotámiai embereknek, az öntözéses földművelés volt. A száraz és csapadékszegény környezetben egy örök kincs van: a víz. Ez az őselem, amely a későbbi mezopotámiai kultúrák mítoszaiban visszatérő elem, új életmódot vált ki: megjelennek az első települések, amelyek ezentúl földműveléssel, növénytermesztéssel, állattenyésztéssel és kerámiakészítéssel foglalkoznak és kereskednek. Legfőbb vagyonuk és birtokok a puha talajba ásott csatorna, ahol az életadó víz naponta csillog a forró napsütésben.
Gilgames és a nagy falak
Kr.e. 3000 körül már új népességet találunk Mezopotámia déli részén: a sumérokat. A nyelvében idegen eredetű népcsoport vagy a Perzsa – öböl felől, vagy a Kaukázusból érkezett a déli síkságra, ahol végérvényesen letelepedtek. Átvették az itt élők szokásait és helyneveiket és létrehozták a világ első városállamait. Az Ubaid és Uruk –i kultúrára ráépült első sumér kultúra, amely már írásrendszerrel, bonyolult társadalommal rendelkezett. Itt születik meg az első igazi város: központi intézményekkel, a város közepén a közösség védő istenének templomával, amely egy dombon, majd milliónyi téglából felépített, dombszerű 
képződményként emelkedik a föld felé (zikkurat).
A sumér városokat papkirályok, a pateszik és enszik vezették, akik a település szellemi és politikai vezetői: talán ők alkotják meg az agyagtáblákról ismert sumér mitológia írott változatát is, ahol később igazi irodalmi alkotások és elmélyült fohászok szólnak Enkinek, Inannának és a többi sumér istennek.
Az első városokban – Uruk, Ur, Kish, Lagas, Mari, Umma, Isin – hamarosan falak is épülnek, majd egyre díszesebb és nagyobb templomok és csatornák. Ebből a korszakból származik Gilgames, Uruk falépítő királya is, akinek híres eposza csak később, az akkád korszak végén kerül megírásra. Ez azt jelzi, hogy a városok uralta terület egyre nőtt és a csatornák jelentették a városok közötti első harcok legfőbb célpontját. A vízért harcolni kellett a „Paradicsomban”: Eannatum, Lagas királya Kr.e. 2500 körül már az összes város legyőzését ünnepli híres Keselyű sztéléjén. Lagas városának azonban Umma lesz az új riválisa. A két szomszédos város egy közös csatorna miatt fog ádáz küzdelmet folytatni, amely harcból rövid ideig Umma kerül ki győztesként.
A király, akiből isten lett
Mezopotámia déli részét elsőként birodalommá egy sémi eredetű nép, az akkádok legendás királya, Sarrukin egyesíti. A király, akiből később isten lett igazi toposz –szereplő: életéről kevés pontos adat ismert, születése, vízből való kiemelése, felemelkedése ugyanazt a mesés történetet követi, amit minden hérosznál megtalálunk, legyen szó Mózesról, Thészeuszról vagy Jézusról. Mégis, bizonyos, hogy Kr.e. 2270 -2083 között Mezopotámiában létrejön az első olyan birodalom, amely összegzi az ottani városok kultúráját és monumentális építkezésekbe kezd. Fővárosa, Agade, egyelőre ismeretlen helyen nyugszik. A sumér nyelv és kultúra továbbra is megmarad, de a sémi nyelvek lesznek uralkodóvá a politikában.
Az Akkád Birodalmat egy hegyi népesség, a gutik betörése teszi tönkre.
A harmadik évezred végén Lagas és Úr városa fog ismét virágzásnak indulni, ahol nagyszabású építkezések és törvénykönyvek születnek, ám a következő birodalom már egy új városban fog kibontakozni: Babilonban.
A vidék szépségét leginkább egy sumér mítosz gyöngéd szavai írják le, amely Dilmunt, a mesés Édent ekképpen ábrázolja: „ott az oroszlán se gyilkol, a farkas se rabol bárányt….éjjeli őrszem se köröz a sáncon”.
Megjelent a szatmári Friss Újság 2011. február 5 -i számában.
Rayok: a zsarnokság anatómiája
A short presentation with political analogies of Dmitri Shostakovich's, Anti - formalist Rayok cantata (presented by the Hungarian Opera in Cluj). An anatomy of dictatorships.
Hoszni Mubarak elegáns, fekete öltönyben, sötétkék nyakkendőben szembenézett a díszesen berendezett sajtószobával és az ezernyi kamerával, amely arcát a világ összes hírműsorába közvetítette szélsebesen. Miközben tökélyre tervezett szövegét határozottan és szinte megifjodva szónokolta, a kairói Felszabadítás – téren százezrek lettek egyre dühösebbek: ahogy az elnök mérsékelt szavai egyre inkább a mozdulatlanságot és a megkövülni látszó rendszert körvonalazták jövőképpé, a tömeg forrongása dallá lett, zenévé, dübörgéssé, morajjá, amely cipőstől támadt fel, mint ama sokat idézett „tenger”.
A jelenet dalt is igényel. Ké
pzeljük hozzá Dmitrij Sosztakovics Rayok –avagy az antiformalista mutatványosbódé című kantátájának dallamát. A szovjet rendszer által meghurcolt és zeneszerzőként kalitkába zárt művész sztoikus nevetése fog táncba ebben a rövid, frappáns és örökzöld zenés pamfletben, amelyben boncasztalra kerül a zsarnokság és annak minden apró mozgatórugója. A Demény Attila által rendezett, és Keresztes Sándor (az elnök) valamint Laczkó Vass Róbert (Jegyinyicin, Dvojkin, Trojkin) színművészek briliáns szerepjátékával színre vitt zenés mű aktualitását aligha lehetne jobban példázni írásunk kezdő képével. Sosztakovics e művét talán sosem akarta befejezni, de a gondolat minden bizonnyal 1936 után megszülethetett, amikor a zeneszerző művészi pályája kártyavárként dőlt össze a Pravda megalázó soraiban. A sztálini éra brutalista realizmusa és egyszerűsége olyannyira megnyirbálta a művészi szabadságot és a haladó orosz zenét is, hogy a „formalista” és „realista” irányzatok harcában Sosztakovics szinte megfulladt. A diktatúrák szörnyszülöttei és az elveszett „paradicsom” nosztalgiája szülte az 1948 körül keletkezett művet, amelyet a Kolozsvári Magyar Opera most először tűzött műsorára. A Keresztes Sándor által életre hívott szürke eminenciás a mindenkori pártgyűlések vezetője, a diktátorok mögött álló rezsim titkos karmestere, akinek közönye, elegáns és mégis megalázó távolságtartása adja a diktatúrák mozgatórugóját. Fülénél, hajánál, fejénél fogva vezeti a diktátorokat – akik hol kirakatbábuk, hol bohócok, néha elegáns szónokokként - válnak egy gépezet fegyvernemévé. A Laczkó Vass Róbert által alakított három szereplő egyszerre „egy” és mégis sok: variáció egy, a történelem folyamán 
visszatérő jelenségre, a zsarnokságra. Anatómiája ugyanaz – gyenge, esendő lélek, akit egy rendszer, egy csoportosulás, egy ideológia vesz birtokába amelyet Paradicsomává („rayok”) alakit bármi áron. Jegyinyicin, a dadogó és gyámoltalan zenekritikus személyében akár a mozgássérült és mégis, ikonikus Lenint is láthatjuk, amint 1923 –ban, tolószékesen, betegen próbálja testamentumában védeni az elvet, a „muzsikát”: Sosztakovics művében a zene tragikomikummá lett, az emberi lét kigúnyolásának színtere, ahol a zene már nem megváltás, hanem az ideológia és a zsarnokság dallama.
A diktatúrák pontosan azért zsarnokiak, mert fulladoznak az ideológiák kalitkájában: egy diktatúrában nem szabad még a diktátor sem – alávetettje egy rendszernek, egy oligarchiának, a pártnak, vagy egy szürke eminenciásnak, aki fehér kesztyűben asztalt terít a lakomához, a trancsírozáshoz. A diktatúrákban a zene és a művészet is néma, fuldokló „zaj”: lukácsgyörgyök céltáblái, akiknek szavaitól elnémul a zongora is. A Rayokban nemcsak a diktatúra természete kerül boncasztalra, hanem annak bukása és örök változása is: Sztálin feje előbb letakarva díszeleg, majd egyszerre bálvánnyá és istenséggé válik, ahogy egykor Lenin jobb kezéből is egy világbirodalom 
balkezese lett. A mű végén azonban új pártgyűlés, új szónok jelenik meg. Ahogy Hruscsov a XX. pártkongresszuson lerombolja elődjének arcképét, úgy a színpadon is a tortafejű Sztálint feltrancsírozzák.
A diktatúrák tündöklése és bukása napjainkban is általános jelenség. A forradalmaknak a hajtómotorja ugyan változik, ám az igazi tragédia a tortaevők mosolyában van. A szabadságára lelt tömeg örömtelien fogadja a diktatúrák bukását és úgy érzi, szabadsága élő és valós. Ám ahogy a tortaevő az egykori diktátor arcát majszolja és válik testének részévé mindenestől az előadás és a nyúlós krém, úgy a szabaddá lett tömeg is szabadságában nem tesz mást, mint vérébe itatott ideológiájától próbál szabadulni - minduntalan. A diktátoroktól könnyű megszabadulni, ám ahogy a torta íze még órákon át ott ízeleg a szájban, úgy az ideológiák is levethetetlen ruhaként tapadnak egy identitáskereső társadalom minden tagján.
Sosztakovics műve bátran teszi fel a ma nagyon is aktuális kérdést: bár Mubarakot és társait megehetjük, mégis, mi az ami elhozza valójában a megváltást, a szabadságot?
Megjelent a Szabadság, kolozsvári napilap február 14 -i számában.
http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/53848
